Salzburgi impressziók - I.

Prológus (2010. augusztus 26.)

Egyszerre túrták fel a két legnagyobb bécsi pályaudvart - és, számomra újdonságként, a salzburgi Hauptbahnhofot is. Az utóbbi esetben különösen bosszantóan, kilométereket és lépcsősorokat kell mászni, mire az ember a pályaudvar előtti térre kitalál.
Sebaj, százágra süt a nap, lecuccolás, irány a város.

Beugrok az Eliette és Herbert von Karajan Institutba a Getreidegassen. Kedves hölggyel, Frau Magistra Barbara Diesnerrel váltok pár mondatot - Karajan szelleme több mint húsz esztendővel halála után is átjárja Salzburgot, még mindig találni az archívumokban olyan koncertfelvételeket, melyeket most publikálnak először.
Úgy hiszem, Mozart után a zenészek közül neki köszönhet a legtöbbet Salzburg - de erről majd kicsit később bővebben is (az intézet honlapja: www.karajan.org).

Salzburg meg akarja tartani a turistákat, a 72 óráig érvényes Salzburg Card ára főszezonban 38 euró, érvényes a tömegközlekedésre, és gyakorlatilag, egyszeri belépés erejéig, az összes állami gondozásban lévő múzeumba, műemlékhez, hajókázásra a Salzachon, no és a Salzburg-Brauweltbe, a patinás serfőzde múzeumába. Tucatszor láttam, de minden nyáron újra és újra elzarándokolok ide, meggyőződni, hogy nem dőlt meg azon tudományos tény, miszerint Mozart Stiegl sört ivott - és persze bájosak a nagy emberek sörrel kapcsolatos véleményei, nekem leginkább Slezáké tetszik (lásd lejjebb, a képen).
Fantasztikus a Monatsbierük, csak itt kapni. A serfőzőmester úr épp fiatalokkal kortyolgat, felületesen ismerjük egymást, gratulálok neki, mire az egyik ifjú úrra mutat, az ő kreációja.
Jó érzés, hogy van utánpótlás. Mi több, reménnyel tölt el.

A Zum wilden Mann tulajonos-házaspárja közül a férfi egy év alatt háromévnyit mogorvásodott tovább, de a sör változatlanul remek, és amikor egy barátom gyereke számára kérek néhány söralátétet, hoz vagy tucatnyi használatlant.

Délelőtt matiné, ám előtte van időm, hogy a Rupertinumban megnézzem Daniel Richter kiállítását. Richter a legjelentősebb kortárs német képzőművészek egyike, ő tervezte az idei salzburgi Lulu - képek alapján futurisztikus - színpadképét.
Alkotásai felkavaróak.
A legtöbb kép mint "Ohne Titel" fut, a cigarettázó csontvázakat úgyse lenne értelme nevesíteni, az a képzeletbeli cím pedig, hogy Hosszú lépcsőn lecsorgó férfi nemi szerv hatalmas vörös makkal valószínűleg német nyelven is körülményes volna.

A Bécsi Filharmonikusokat Bernard Haitink dirigálta, a programban egyetlen mű, Bruckner Ötödikje.
Haitink az a dirigens, akit elismerek, tisztelek, de sosem tudtam szeretni. Nyilván nem véletlen, hol és milyen helyeken volt vezető pozícióban, hány lemezfelvétel készült vele, de számomra dirigálása éppolyan, mint ő, halszeműen hideg.
Tény, Brucknernek ez a szimfóniája problematikusabb, mint akár a Negyedik, akár a Hetedik, strukturálisan kevéssé koherens, mégis, az volt az érzésem, Haitink darabokból rakja össze a művet, paneleket illeszt egymáshoz, valahogy az egész interpretáció szétesett, talán nem is az unalmas kifejezést használnám, inkább az "érdektelen" szó illene ide.
A Bécsiek is sok apró hibával játszottak.
De a tárgyilagosság kedvéért meg kell írnom, két helyi napilap is ömlengő kritikákat közölt.

Korai vacsora a Zum wilden Mannban. Mindmáig azt hittem, a sertésmájat grillezve nem lehet jobban elkészíteni, mint ahogy a Kilenc keresztben teszik (tetszenek tudni, a Brünn-Prága autópályán Brünn után nem sokkal) - tévedtem.

Este a Felsenreitschuléban Gounod Rómeó és Júliája.
A szünet előtt távoztam.
A produkciót már adták televízión, az est (általam hallott részének) zenei megvalósításáról csak annyit, hogy a Netrebko-utódnak kikiáltott Nino Machaidze hangja romokban, és sajnos, Piotr Beczala sem volt olyan, mint korábban a Ruszalka hercegeként itt Salzburgban, vagy amilyennek akár a Metes közvetítések, akár CD-je mutatták.
Yannick Nézet-Séguin dirigált.
No, itt egy újabb fiatal titán, gondoltam, harsány, gyors, kemény.
Mekkorát tévedtem! Én ökör, én címeres marha! De erről is majd később.

1990 óta minden nyáron el tudtam tölteni pár napot - vagy épp két hetet - nyáron Salzburgban, a Játékok alatt.
Évről évre tekintve ugyan kicsi, összességében viszont döbbenetes a változás.

Valahogy minden kommerszebb lett, mindent "el kell adni", a művészeket is, Netrebkóról az egyik lapban erkélyen felvett szexis fotó, egy másik kiadványban - a sajnos ismét hangi problémákkal küszködő - Villazón öltönyben ugrál a tengerben.
Szeptember elején Genfben jártam, ahol Anette Dasch bájos pofikája virított az Operaház brosúrájában (és engedtessék meg ide illeszteni: a veterán Alberto Zedda még mindig dirigál, hála az égnek, a Sevillai megy most Genfben, ráadásul a mezzo és szoprán változat felváltva).
Számomra ez az egész sztárolás valahogy arteficiális, persze az ember nem vonhatja ki magát teljesen a hatása alól - csak megnéztem én is a Triangulumban, hogy mi Netrebko kedvenc étele.

Évtizedekkel korábban is volt nyilván smink, retus, ám elnézve a Fesztivál egyik kiadványában a Lisa della Casáról készült fotókat, ott erre nem sok szükség lehetett - a XX. század talán legszebb énekesnője volt, és a vele készített riport egy, a kilencedik X-et már elhagyó, de változatlanul vibráló személyiségű és agyú énekesnőt mutat.