Salzburgi impressziók - 2013 / II.

Salzburgban egyik kedvenc tevékenységem, hogy valahonnan „felülről” bámulom a háztetőket, s elcsodálkozom, hogy a rengeteg templom közel azonos időben megszólaló harangja hány színnel tud csengni-bongni.

Immáron megszoktam a Mönchsberg tetejére épített vasbeton monstrumot is, hiszen a Museum der Moderne egészen rendkívüli kiállításoknak ad helyet. Az idei fő téma a „Virágok és gombák” elnevezést viselte, több művész helyenként valóban meghökkentő, elgondolkodtató munkáit felsorakoztatva.

Hatalmas kiállítóterem, tele műgombákkal. Női szeméremtestekből kinyíló virágok, műfa, ágain számos apró LED-monitor, további fák képeivel...

Aztán néhány perc buszozás, és egészen más múzeumi világban találtam magam, a Stiegl Brauerei Sörmúzeumában. Ezt a sört 1492 óta főzik, bizonyított, hogy Mozart is itta.

Amúgy a múzeumi belépőt tartalmazza a Salzburg Card, a 24, 48 vagy 72 órás érvényességű kártyát mindenkinek javaslom – a leghosszabb időtartamú idén nyáron 41 Euróba került, ingyenes belépést biztosítva gyakorlatilag valamennyi állami múzeumba, és néhány más attrakcióhoz, például hajókázáshoz a Salzachon. Persze használható vele a városi tömegközlekedés (egyébként Salzburg idén vagy harmadával csökkentette!! a napijegy árát), számos további kedvezményt is nyújt, akár a városon kívül.

A Stiegl kiállítását már sokszor láttam, de gazdagsága, sokszínűsége mindig elbűvöl, tradíció és folyamatos fejlődés szimbiózisa, tessenek megnézni például, hogy az elmúlt bő évszázadban milyen söröspalackokat használtak!

S még egy múzeum, a Rupertinum. Itt gyorsan végeztem. Néhány érdekes fénykép (bár Josef Sudek fotóit jobb szeretem Cesky Krumlovban nézegetni, lehet persze, ebben szerepet játszik, hogy a kiállítóteremtől pár lépés a Satlava, a városka legjobb parázson sült ételeivel). No de itt Salzburgban két emeletet szentelni alsógatyában fényképezett pasik portréinak – nem az én stílusom ilyeneket bámulgatni. A pénztáros hölgynek panaszkodva reményt csöpögtetett belém, talán jövőre monokinis lányok képeit láthatom....

Este a Felsenreitschuleban a Rienzi koncertszerű előadása.

Tisztelettel kérném azokat a Wagner-rajongókat, akik még a Das Liebesmahl der Apostelt is áhítattal hallgatják, itt hagyják abba e beszámoló olvasását!

A Rienzi zenéje számomra elviselhetetlen. Katonaindulók és munkásmozgalmi kórusok zagyva keveréke.
Nem véletlen, hogy egy jópár éve Szegeden regnáló, sokak számára kellemetlen, megalomán fráter kedvenc operája volt. De mortuis… de hát ez olyan, mintha valakinek a kedvenc étele sóskafőzelék lenne főtt répával.

Láttam én a darabot huszonéve Prágában, akkor szcenírozva, és jól meghúzva, emlékeznem kellett volna a borzalomra.

A hatalmas színpadon is csak szorongva fértek el a közreműködők. Több, mint száztagú kórus, mammutzenekar (csak kürtösből öt). Kár, hogy a jó énekesek – többek között Christopher Ventris, Emily Magee, Sophie Koch – egy ilyen darabra pazarolták tehetségüket, energiájukat.

A dirigens, Philippe Jordan - nem tehetett mást - bábszerű tamburmajorként vonaglott a karmesteri pulpituson.

Az első felvonás szűk kétórányi feszengése után, pánikszerűen menekültem a szünetben...