Árva a Ház? - Évadnyitó után az Operaházról

Az Operaház tegnapi évadnyitó társulati ülésére igyekezvén azon morfondíroztam, milyen dalszínházi idézet lehet igazán aktuális egy ilyen alkalomra. Azután, amikor a nyáron 85. születésnapját ünnepelt Melis György az immár hagyományos Melis-díj átadását követően is a színpadon maradt, mi több, Kalmár Magdával elénekelték a Három a kislány örökzöld kettősét, a kérdés nyomban eldőlt.

Ha a kedvesség, finomság és nemesség közös zenei együtthatóját kéne meghatározni (matekosoktól elnézést a nyilvánvalóan sűrű képzavarért), akkor bizony az ő duettjük jutna elsőként eszembe. Meg a kettejük által a Házban eltöltött majd\' egy évszázad. (Most is csak bámulva áldottam magamban a Sorsot, hogy ott lehetek.)

A meglepetéskoncert előtt és után azért történt még egy s más szóra érdemes. A hagyományosan az évad elején osztott kitüntetések közül mindig az Örökös tagság a legfontosabb. A távol lévő Sudlik Mária örökös tagságát Békés András szép laudációja köszöntötte, míg a nemrég fiatalon elhunyt ifj. Nagy Zoltán posztumusz örökös tagságát különösen elszorult szívvel hallgathattuk. A jó szövegejtésért járó Melis-díjat ezúttal Kovács Annamária kapta.

Vass Lajos főigazgató beszédében - érthető módon - az eredményekre szorítkozott. A konszolidált gazdálkodáson túl a legfontosabb: ebben az évadban 9 opera- és 2 balett-premierre kerülhet sor.

Egyik oldalról a kételkedés munkál bennem. Hiszen az általam végigkísért elmúlt harmincvalahány évadban még sosem volt 7-8 premiernél több. Pedig akkor két, teljes üzemben működő épület is rendelkezésre állt. De élénken emlékszem (nem volt olyan rég, alig néhány éve) olyan évadra, amikor mindössze kettő (2!) bemutatóra került sor.

A másik énem rögvest tiltakozik, megadva az új vezetésnek az ártatlanság vélelmét. Az egy évadnyi esélyt, hogy csinálhassák valahogy, hiszen ez lesz az első saját évük. A puding próbája az evés, majd nézzük meg az eredményt. (Azt a kétbemutatós ámokfutást úgyis helyből fölülmúlták, már magával a tervvel is.)

A premierek sora amúgy érdekes.
Haydnt (Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke) nagyon megértem, Haydn-év lesz, Fischer Ádám amúgy is nagy rajongója a mesternek.
Händel Xerxese is ül, bár kicsit rossz ómen, hogy már kétszer is műsorra tűzték az elmúlt évtizedben - persze mindig elmaradt.
A Fidelio pedig régóta várt hiánycikk és alapmű, ideális lehetőség Kovalik és Fischer közös bemutatkozására. Mire is mennek ketten együtt? (Néhány héten belül kiderül.)
Bizet kamaraoperásított Carmenjével (és a Thália Színházzal) kapcsolatosan szkeptikus vagyok, de hátha Telihay Péter mégis csodát tesz.
Pomádé királyt is csak részben értem, nem olyan rég volt az előző bemutató, a Ránki-évről meg már lecsúsztunk.
Az olasz operarajongók egy igazi Verdi-csemegével (A szicíliai vecsernye), s egy Puccini-klasszikus (Manon Lescaut) mindig izgalmas újrafésülésével gazdagodhatnak.
S érdekes kísérlet lesz Weill és Brecht csöppet sem könnyű Mahagonnyjának előadása (utoljára a 60-as évek második felében ment).

Szóval, Vass Lajosék magasra tették a mércét, ami föltétlenül elismerést érdemel. Az évadnyitón a főigazgató büszkén említette a tervbe vett 295 előadást, de ez így csak egy szám. Jól hangzik, de azért ne csapjuk be magunkat. Ez, bár több a tavalyinál, de kevesebb, mint az elmúlt évtizedek átlaga, és jóval-jóval kevesebb nézőt érint.

És már itt is vagyunk az Erkel Színház sajnos egyre örökzöldebb témájánál.

Az Erkel kiesésével/bezárásával a Ház (mint intézmény) jelentős költségmegtakarítást ért el, mi nézők meg elestünk egy sokunk szívéhez nőtt játszóhelytől. Vass Lajos kitért erre is. Eszerint a napokban kormánydöntés várható a témában - s innentől szó szerint: \"olyan épület lesz az Erkel Színház helyén, ami 120 napra be tudja fogadni az Operaház társulatát\".
Hát ezzel nem nyugtatott meg, s szerintem mást sem. Február elején, mikor interjút adott lapunknak (lásd ott) ugyanitt tartottunk. Jó lenne már - pestiesen szólva -: tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé!

Mindent egybevetve azért mégis bizakodom. Hiszen Kalmár Magda és Melis György egy pillanat alatt művészetet tudott varázsolni a sokat megélt falak között, a kissé hivatalos (de azért nagyon lelkes) publikum elé. Tehát még bízhatunk abban, hogy nem lesz árva a Ház. Úgy legyen, várjuk a Fideliót!