Rövid addenda a Porgy és Bess beszámolóhoz

Úgy gondolom, hogy DNI-vel nagyon „egyívásúak” vagyunk. Ugyanazon évben születtünk, a világ rengeteg dolgáról hasonlóképpen gondolkozunk.

Mindketten szeretünk sörözni, és egyikünk lemezgyűjteményében sincsen meg Rachmaninov V. zongoraversenye (Istvánéban lehet, hogy a IV. sem….)

(Kedves Lajosom, most tévedsz, sőt neked még VI.-at is megszerzem, méghozzá Domingóval! :-)

Az előadás után sörözgetve is nagyjából egyezett a véleményünk az idei szegedi nyári Porgy és Bessről,
de engedtessék meg néhány további gondolat.

A zene engem sem ragadott meg igazán (korábban csak lemezről hallgattam a művet). Bennem lehet a hiba, ha olyan dirigensek vették fel, mint Lorin Maael vagy Simon Rattle.

Számomra furcsa volt a társulat tagjainak eltérő éneklési módja is. Richard Hobson, amennyire az erősítés megítélni engedte, jelentős operai baritonnak tűnik. A többieket inkább egy jazzklubban léptetném fel, a Bess szólamát elsipítozó hölgyet még ott sem.

Nyilvánvaló, hogy mindkét megoldásnak van létjogosultsága – a darab egyes részleteit, az eredeti szereposztással, már 1935-ben sellaklemezre vették, ezt öt és hét év múlva további felvételek követték.

Ám 1935-ben, amúgy a komponista felügyelete alatt, Helen Jepson és Lawrence Tibbett is a stúdióba vonult. Nos, ha valaki azt mondja, ők, pláne a bariton, „jazzhangok” voltak, akkor az illetőt körbehahotázzuk.

És csak az érdekesség kedvéért: Paul Robeson az opus négy számát rögzítette, Jascha Heifetz pedig egyes részletekből átiratot készített, ezek is elérhetőek CD-n.

A hangosítás valóban nem állt a helyzet magaslatán – pár éve emiatt neves dirigens hagyta ott a Turandotot. Legfeljebb az vigasztal, hogy emlékszem azokra az időkre, amikor az ember lába alól, dobozokból szólt a zene.

És emlékszem, hogy az elmúlt, egy év kivételével négy évtizedekben kiket láthattam a szegedi Dóm tér színpadán – Vaszy Viktort, Pál Tamást, Oberfrank Gézát, Piergiorgio Morandit, Fürst Jánost, Kesselyák Gerelyt dirigálni. És olyan énekeseket, messze a teljesség igénye nélkül, mint Irina Arhipova, Buday Lívia, Montserrat Caballé, Komlósi Ildikó, Komlóssy Erzsébet, Marton Éva, Moldován Stefánia, Rost Andrea, Tokody Ilona, José Carreras, Gianfranco Cecchele, José Cura, Paolo Gavanelli, Marcello Giordani, Gregor József, Ilosfalvy Róbert, Kelen Péter, Szergej Lejferkusz, Mario Malagnini, Melis György, Miller Lajos, Jevgenyij Nyesztyerenko, Simándy József, utolsó szerepében, Altoum császárként Szabó Miklóst, Marco Vratognat, Boiko Zvetanovot (az idegen nevek írásában dr. Nikolényi István a Szegedi Szabadtéri Játékok történetéről írt kiváló könyvére támaszkodom.)

Sokáig úgy volt, hogy – a Szabadtéri Játékok újkori történetében először – idén nem játszanak komplett operaelőadást. Így érthető, mennyire örültem, hogy Gershwin darabja két estére mégiscsak belekerült a műsorba.

És van remény, az új vezetés hihetetlenül aktív, ehhez fogható marketinggel még nem találkoztam. Az elmúlt évhez képest a tavalyi jegyár-bevételt több mint 30 %-kal haladta meg az idei, a látogatottság 72 %-ról 92-re ugrott.

Van tehát remény, hogy majd ismét lesz „klasszikus” opera a Dóm téren.

El tudnám képzelni a Giocondat, mondjuk Plácido Domingóval Barnaba szerepében…