Ront vagy javít, de nem henyél - avagy erkel verdi a Gyulát

Vagy húsz évvel ezelőtt egy este a budafoki focipályára szervesen rágyógyult vendéglátó-ipari egységben múlattam az időt. A hely elég népszerű volt a környéken, lévén, hogy a késői napszakban csak pár - hasonló profilú - létesítmény szolgálta ki a kerület kulturáltan szórakozni vágyó lakosságának igényét, ráadásul itt egy szintetizátoros is emelte a színvonalat. A népszerűség és a relatív monopolhelyzet automatice generálta a zsúfoltságot, így vadidegen emberek mellé tudtam csak leülni egy asztalhoz. Már nem tudom, milyen indíttatásból, de elkezdtem firkálgatni egy az asztalon heverő papírfecnire, s a kósza kacskaringók kivitelezése után egyszer csak néhány vonallal felvázoltam a szemben ülő fickó portréját. Az illető észrevette ezt, s egy pillanatra felrémlett előttem, hogy ennek orrba verés is lehet a vége, ám, mint oly sokszor, a művészet hatalma mindent elsöprő erővel igázta le, s terelte a felszabadult vigadozás mezejére a hiúságból s a sértett önérzetből táplálkozó, verbális és/vagy fizikai tettlegesség alkalmazására való hajlamot. Vagyis: röhögés lett a vége, s modellem rendelt nekem egy sört.

Csakhogy ekkor, mintha csak hirtelen fellapozták volna a pszichológiai és szociológiai szakkönyvek tömegpszichózisra vonatkozó fejezeteit, az asztaltársaság többi tagja is úgy döntött, megörökítteti magát, s a fentebb említett honoráriumhoz igazodva felkértek, méltóztassam karikaturisztikusan ábrázolni nemes arcélüket. Ilyen jól jövedelmező megbízást udvariatlanság - és életveszélyes - lett volna visszautasítani.
Sorban érkeztek elém a potyasörök, s ahogy ürültek a korsók, úgy tűntek mind jobbnak a rajzok. Legalábbis egyre többet röhögtünk...

Ad hoc mecénásaimnak hála az alkalmazott művészet terén elért eredményeimtől megrészegülten (khm...), sikerélményekkel gazdagodva, összességében tehát nyereséggel zártam az estét.

Nem volt ilyen szerencsés Varga Imre.

Ő persze nem ült velem azon az estén, azt sem tudom, szereti-e a sört, s ha be is szállt volna a buliba, alighanem műteremben ér véget a mulatozás, lévén Varga Imre szobrászművész, így kissé körülményesen tudná teljesíteni megrendelőinek igényét egy kocsmaasztalnál.
Ám úgy tűnik, ez máshol sem mindig sikerül neki.

A számos díjat, kitüntetést és egyéb rangos elismerést magáénak tudó szobrász nemrég felavatott Erkel-emlékműve kapcsán került ismét reflektorfénybe.
Mint arról több sajtóorgánum is beszámolt, a bicentenárium eseményeihez kapcsolódóan ünnepélyes keretek közt leplezték le Gyulán a felújítás alatt álló Erkel-szülőházon a zeneszerzőről készült emléktáblát, melyet az Erkel Ferenc Társaság felkérésére készített el Varga Imre.

Csakhogy több gyulai lakos annak a véleményének adott hangot, hogy a portré egyáltalán nem hasonlít Erkelre, sőt, úgy vélik, a művész egyenesen Verdi arcmását örökítette meg.

(A beol.hu engedélyével)

A méltatlankodó helybeliek jelezték észrevételüket a városvezetés felé, s a képviselő-testület oktatási és kulturális bizottsága napirendre is tűzte az ügyet, mi több, hatályon kívül helyezte az előző bizottság szeptemberi, a tábla kihelyezhetőségéről szóló határozatát. Mint kiderült, az alkotás sorsáról anélkül hoztak döntést, hogy bárki látta volna magát a művet.
Gyors eljárás, korrekt döntés - és ezzel még nincs vége, ugyanis a bizottság elnöke arra kéri a polgármestert, vetesse is le a táblát, s tárgyaljon az Erkel Társasággal és a szobrásszal egy hitelesebb portré elkészítéséről.

És most jelenik meg a meseszép történetben a mai rögvalóság: a polgármester szerint "...nagyon körültekintően kell eljárnunk, hogy ne sértsünk meg ok nélkül egy elismert művészt...".

Ne sértsük meg?
Mi a sértés abban, ha közöljük egy szakemberrel, hogy a munka, melyet elvégzett, nem felel meg a kívánalmaknak?
És mi történhet, ha megsértődik? Egy hidegburkoló esetleg mérgében leveri a csempét, egy boltban pedig legfeljebb azt kockáztatjuk, hogy oda többé be nem tehetjük a lábunkat. De mit csinál egy művész, ha megsértődik? (Troppauer Hümért most hagyjuk.) Direkt rosszul írja be a számlán az áfatartalmat, rövid fizetési határidőt ad meg, és még a számla végösszegét is olvashatatlanul írja le?

És hogyan kell érteni azt, hogy ok nélkül?
Hát itt tartunk? Hogy amikor Erkel helyett hozzánk vágnak valamit, ami még Verdinek is csak épphogy Verdi (élénkebb képzelőerő mellett beleláthatjuk Eperjes Károlyt vagy a fiatal De Nirót is), sem a megrendelő, sem a város első embere nem tekinti ezt megfelelő oknak ahhoz, hogy ki merje mondani: ez bizony nagyon béna?
Úgy tűnik, igen.
Gondold meg, és igyál!

Varga Imre alkotásait (ha ugyanarról a Varga Imréről beszélünk, akiről a Wikipédián is olvashatunk cikket) valószínűleg többen ismerik, mint a nevét. Nyilván megérdemli azt a sok díjat, amit élete során kapott. Ám ahogy egy előadóművésznek estéről estére, úgy egy szobrásznak szoborról szoborra kell bizonyítania.
És ez a munka most nem sikerült. Nem arról van szó, hogy "nem a legjobban sikerült", vagy "a körülmények miatt így sikerült", hanem arról, hogy sehogy sem sikerült.
Miért kellene ennek kinyilvánításakor figyelembe venni az alkotó korábbi érdemeit?
Továbbmenve, s egy topikunk címét idézve: miért tapsolunk, ha kell, ha nem?

Kicsit túl van óvatoskodva ez a dolog. S bár tulajdonképpen az alkotói szabadság és az alkalmazott művészet valahol összeér, van metszete halmazaiknak, ez esetben mégiscsak az utóbbi műfaj szabályainak kellene érvényesülniük. Persze ez már nagyobb lépték, mint egy kocsmai firkálgatás, de a lényeg ugyanaz: a portrénak hasonlítania kell a modellre. S a módszer is ugyanaz: elpiszmogunk a magunk kis eszközeivel, felvázoljuk az alapot, néha rá-rásandítunk a delikvensre, finomítjuk a vonásokat, picit visszaveszünk, majd korrigálunk, figyelünk az arányokra, koncentrálunk, ügyet sem vetünk a külső körülményekre, így az sem érdekel minket, hogy a háttérben a szintis épp ott tart egy Zorán-dalban, hogy "jobb nem is jár, ha nekünk így is jó".