Resonanzen, Requiem, Aquarelle - egy rövid hétvége Bécsben

Minden évben január harmadik hétvégéjén kezdődik a Resonanzen régi zenei fesztivál Bécsben, a Konzerthaus rendezésében. A város második számú koncerthelyszíne kilenc estén át ad otthont - ez évben 21. és 29. között - a fesztiválnak, amelyen most kilenc együttes szerepelt. Hetüknek csak a Mozart-Saal jutott, ezek felsorolásuktól eltekintek, nálunk teljesen ismeretlen nevek, de a két nagyágyúnak természetesen a nagyteremben a helye. Biondiék Vivaldi Bajazetjét vették elő, és egy vegyes szerzős koncertműsort adtak az első két este, az Il Complesso Barocco pedig na mivel jelent meg itt…, természetesen a Rodelindával. A koncertek mellett filmvetítések, egy \"művészbeszélgetés\", valamint egy régihangszer-kiállítás és -vásár színesítette a programot.

Ez utóbbira voltam kíváncsi előzetesen, a fő szervezővel csak a helyszínen kezdhettem szervezni egy interjút - jövőre már tudom, kit kell idejében keresni -, ami végül nem valósult meg, így esteleges reményem \"szakmai jegy\" szerzésére szintén füstbe ment. A pénzért árult jegyek - \"természetesen\" - már októberben elkeltek. Tehát Biondi-koncertbeszámoló most nem lesz, különben is jó lenne már itthon látni a társaságot. Másrészt pedig valószínűleg tankhajót lehetne feltölteni azzal a benzinmennyiséggel, amit arra kéne elhasználni, hogy Bécsbe utazgassunk meghallgatni azokat, akik valamiért - bár nagyon érdemesek volnának rá - nem nyernek meghívást hazai koncerttermeinkbe, noha hasonló nagyságú sztárok már eljutottak ide. Majd legközelebb…

29-én ér véget a Nationalbibliothekben az a \"kiállítás\", amelyen Mozart Requiemjének eredeti kézirata látható. Valójában a kinyitott munka- és \"beszolgáltatási\" partitúra négy oldala látható egyetlen tárlóban, külön őrrel. Vele, az állandó teremőrrel és még három-négy látogatóval (akik inkább úgy általában a könyvtárat jöttek megnézni) együtt lézengetem a fűtetlen nagyteremben. A kéziratok 1958-ban a brüsszeli Világkiállításon szintén megtekinthetőek voltak, akkor a véglegesnek szánt változat utolsó oldalának alsó sarkát letépte valaki, azóta sem került elő sem az elkövető, sem a papírdarabka, amelyen az utolsó jelek láthatóak, amelyeket Mozart papírra vetett. Lehet, hogy boldog vele az illető? Ettől függetlenül csak nagyon megilletődötten lehet szemlélni a kissé rendezetlen kézírású kottalapokat, a munkapartitúra két oldalát a Recordare utolsó és a Confutatis első ütemeivel, valamint a \"beszolgáltatási\" partitúra második oldalát a Requiem kezdetével.

A Schiele-kiállítás viszont még március hatodikáig látható, óriási tömeg nyüzsög a termekben a több száz akvarellt, rajzot és néhány kis olajfestményt bámulva. De ezzel együtt sem kis mértékű az a felindulás, amelynek részesei lehetünk, ha megtekintjük. Kissé későn jutott el hozzánk az osztrák festő híre-neve. Gombrich könyvében - amely az átlag nagyközönség számára az egyik legjobb összefoglaló jellegű általános művészettörténeti munka - nem szerepel, pedig már új, javított, bővített kiadása is létezik.

Olyan művész alkotásai láthatóak itt, aki talán a legfontosabbal rendelkezett: nem utólag volt képes felmutatni, milyen korszakban élt, hanem már egy évszázaddal ezelőtt előre figyelmeztetett, mi következik majd az elkövetkezendő évtizedekben. Ezt szinte csak és kizárólag a hús nyomorúságának ábrázolásán keresztül érte el. Csontsovány, már életükben zöldre, szürkére színeződött testek, halálfejet idéző koponyák, \"tágra zárt\", mégis üres, csak a rémületesre szűkült világ visszatükrözésére képes tekintetek.

Nem kínál feloldást az \"Örök Asszonyi\" sem, a végeredményben kielégíthetetlen vágy újabb nyomorúságok forrása, amelyet a nők puszta szexualitás által keltenek, miközben szenvednek ők is. Hogyan hozhatnák a felmentést? A feleség, Edith portréján, legyen bár arca tiszta és valóban eszményien szép, tekintetében végtelen a szomorúság. Az önarcképek sem azt sugallják, hogy esetleg a magasabb rendű szellemiség valahogy fölötte járhat e világnak. Nem, a festő is csak tudomásul venni képes, és persze mindezt a maga könyörtelenségében leképezni. Mivel tisztábban lát, mint a többiek, a saját arcképe még őszintébb, meggyötörtebb, kifejezőbb.

Vidámabb téma.

A méret a lényeg...

Jó hangszer nélkül nincs jó zene - így hangzott egykor a Triál szlogenje. Hangszer nélkül meg egyáltalán nincs zene, az egyszerűség kedvéért most az emberi hangot is ide számítva. Régi hangszerek nélkül pedig régi zene nincs, legalábbis az autentikusnak nevezett előadási irányzat szerint. Ez tehát a tizenegyedik Resonanzen, és a hozzá tartozó tizenegyedik hangszerkiállítás és -vásár is. Hetvenkét kiállító - köztük jó néhány magyar - a Konzerthaus folyosóin, kisebb termeiben várja az érdeklődőket és a vásárlókat.

Jó lenne, ha ez utóbbiak közé Magyarországról is sokan tartoznának, hiszen még mindig látni műanyag furulyán koncertező főiskolai hallgatókat, meg ki tudja honnan kölcsönkért hangszereken játszó művészeket. Ez pénzkérdés nyilván, de az itt látható, vásárolható hangszerek gyártói (talán az olasz Bizzi manufaktúrát leszámítva) inkább a tisztes középvonalat, annak tetejét képviselik, akiknek hangszerei azért már alkalmasak magasabb rendű zenei megnyilvánulásra is, és áraik is ehhez igazodnak. Az igazán keresett készítők több éves határidővel is dolgozhatnak akár, többszörös áron.

És ez a színvonal is egyre javul, a választék bővül. Néhány éve még megelégedtek a készítők egyszerű nyomtatott árlistával, ma már egyre több a fényűző kiállítású prospektus, és ez nem egyszerű külsőség, az igényesség egyre mélyebbre hatol. Ma már jobban értik az egyáltalán nem élettelen fadaraboknak a fúrásokra, faragásokra adott válaszait, a különféle kezelőanyagok hatását. Kivételek persze sajnos főleg lefelé akadnak, de innen már el lehet indulni.

És a paletta is majdnem teljes, szinte minden középkori, reneszánsz és barokk hangszer-különlegesség beszerezhető, megrendelhető, a kisebb-nagyobb orgonáktól a mindenféle korszaknak és hangszernek megfelelő vonókon át a rézfúvós hangszerekig. Talán egyre inkább nem csak bámészkodni, hanem vásárolni is járhatunk ide.