Régi Zene Akadémia Tokajban

Régi Zene Akadémia Tokajban
2004. július 13-22.

Nyáron a tücsökzenés szabadtéri hangversenyek, operaelőadások próbálják pótolni a kőszínházak bezárásával keletkezett űrt, és persze színvonalasan szórakoztatni az üdülni vágyókat. De nem csak a hangversenytermek zárnak be ilyenkor, hanem a zeneiskolák is, azt pedig mindenki tudja, hogy egy hivatására komolyan készülő zenetanuló nem teheti le két-három hónapra hangszerét.

Azokat, akik nem csak gyakorolni, hanem tanulni is szeretnének, nyáron különféle táborok, kurzusok, akadémiák, egyetemek várják egy-két hétre. Mindenféle hangszeren oktatnak híres vagy kevésbé híres vendégtanárok, még kórusakadémiára is lehetett jelentkezni. A jelenlét többszörös haszonnal jár: a résztvevők intenzívebben zenélhetnek, mint csak úgy otthon, maguknak, egy másik - esetleg jobb - tanár irányíthatja figyelmüket olyan problémákra, amelyek fölött addig elsiklottak, az összezártság körülményei között olyan zenészi, emberi kapcsolatok alakíthatóak ki, amelyek az amúgy talán magányos órákban gyakorlásra ítélt művészeknek később is kamatozhatnak.

És persze az egyre szaporodó nyári régizenei kurzusok azt mutatják, hiányt is pótolhatnak ezek az események. A legrégebbi, az idén húszéves soproni, és különösen az utóbbi tíz évben születő, majd - nem a hallgatók általi mellőzöttség miatt - csendesen megszűnő tanfolyamok sora mutatta: igény van ezekre. A tokaji kurzus művészeti vezetője, fő szervezője, Csalog Benedek a rádióban azt is sejtetni engedte: talán nemsokára állandó formában, főiskolai?, egyetemi? szinten oktathatnak az itt tanító tanárok, okulhatnak az itt tanuló arra érdemes diákok.

Miképp lehetséges, hogy miközben már egész tekintélyes számú régi hangszeres hangverseny vált a mindennapi koncertélet részévé, a Zeneakadémia nagytermét is rendesen megtöltő hallgatósággal, a hivatalos magyar zenei élet tanításra, kritizálásra szakosodott rétegének jó része még mindig gyanakvással hajlamos tekinteni a 18. s régebbi századok zenéit eredeti hangszereken, amennyire lehet a korabeli elvek alapján megszólaltatni kívánókra? (Még mindig hallani, olvasni olyan kritikákat, amelyek az előadók ügyetlenségeit, gyengeségeit hajlamosak a régizenélés strukturális problémájának tekinteni.)

Pedig senki sem kételkedhetne abban, hogy az elmúlt évtizedek legjobb - Harnoncourt, Gardiner, Leonhardt, Brüggen stb. nevével fémjelzett - produkciói az interpretáció-történet legfényesebb lapjaira tartoznak.
Herreweghe kétszer járt nálunk a tavalyi évadban, Vashegyi György egész sorozatot vezényelt, és vezényel jövőre is - miközben kórusának és zenekarának elméletileg egyetlen tagja szerezhetett itthon művész-tanári (egyetemi) diplomát; a csembalista. A furulyás már csak tanárit. Lehet, hogy ma már ennek valóban csak pénzügyi okai vannak?

Mindenesetre, akik valamennyire is érdeklődnek az elmúlt korok zenéinek előadása iránt, legalább kezdő impulzusokat kaphatnak egy ilyen nyári tanfolyamon arról, milyen irányba induljanak el. Nem kell ehhez fafuvola, viola da gamba. És az is elég - sőt, elismerésre méltó -, ha valaki csak azért jön, hogy az átlagosnál többet tudjon a stílusos zenélésről, mert végül is bármikor játszhat Bachot, akkor is, ha nem szakosodik erre a korszakra.

Volt tehát most csembaló és clavichord szak, Ratkó Ágnes és Pétery Dóra vezetésével, viola da gambát Kallai Nóra tanított, furulyát Januj Anna, hegedűt Tóth Mónika. Énekelni Bodrogi Évához és Kiss Noémihez lehetett járni, a fuvolát maga a főszervező oktatta. Természetesen helyet kapott - Kovács Gábor révén - a tánc is, amely önálló önkifejezésnek is kiváló, de mindenkinek hasznos segédanyag a tanuláshoz, még ha csak a záró koncert műsorát nézte is meg; sokat segít abban, hogy a régizenét ne csak manírok (előkék, hangsúlyok stb.) megoldandó halmazának lássuk, hanem egy-egy korszak életérzésének kifejezéseként is.

Itt említendők meg az előadások és vitaestek is.
Bali János a reneszánsz és a barokk zenefelfogás közötti különbségről tartott előadást, emellett ő vezette a \"Hogyan hallgassunk zenét?\" című beszélgetést is.
Pintér Tibor előadása a sokat emlegetett affektustanról szólt. Erről most csak annyit: nem azt részletezte, milyen affektust milyen (majdnem, hogy katalogizált) eszközökkel próbáltak a barokk zeneszerzők elérni - témája az egész barokk zenélési gyakorlat tágabb értelmezése volt. Ennek alapja a Descartes-i mechanikus embermodell, amelynek érzelmei objektíven leírhatóak, és ezért valóban katalogizálhatóak. A zeneszerző dolga az volt, hogy ezeket az érzelmeket megfelelő eszközökkel aktiválja, és a hallgatót ezzel érzékennyé tegye a mű üzenete iránt, amelyet hatásos retorikai eszközökkel kell hozzá eljuttatni. A nyolcvan perc kevés volt, hosszabb sorozatot, könyvet érdemlő témát hallottunk, kivételesen élvezetes elővezetésben.

Az első héten a koncerteket a tanárok adták a város különböző helyszínein, még egy példával hozzájárulva a nyári kurzusok hasznosságának elemzéséhez. Ezeket gyakran kisebb városokban, az ország távolabbi vidékein rendezik meg, nagyban gazdagítva a helyi kulturális életet. De a több mint tíznapos eseménynek helyt adó Kereskedelmi és Idegenforgalmi Középiskola aulájában megrendezett záró koncerten is, amelyen a hallgatók léptek fel, szép számmal jelentek meg helybéliek, üdülők. Sajnos itt igazán kiemelkedő produkciót nem hallottunk, de mint az előzőekből kitűnt, nem is az a lényeg egy ilyen helyen, hogy a legeslegjobbak itt nyerjék képzésük javát, hanem az, hogy az alapokkal ismerkedhessenek az érdeklődők, és nem mellesleg hasznosan tölthessenek el tíz napot.

Miért hallgatunk zenét? - kérdezte Bali János vitaindító előadásában. Egy lehetséges választ kaptunk itt: mert egy ilyen viszonylag zárt helyen a zenélés, zenehallgatás teljesen kikapcsolhat a kinti világból, de nem öncélúan téve ezt, hanem segítséget adva a többi, háromszázötvenöt nap végigéléséhez.