Puccini 150

Lehet, hogy az apám csak lustaságból mesélt szövevényes operatörténeteket Benedek Elek klasszikusai helyett? Annyi eredménye azért volt, hogy egy ifjúsági filharmónia-koncert keretében szokásos vetélkedőn meg tudtam nevezni a Carmen fontosabb szereplőit. Az elnyert bakelit lett hanglemezgyűjteményem legelső darabja. Ha jól emlékszem, Qualiton label, rajta az 1965-ös Nemzetközi Erkel Énekverseny díjazottjainak felvételei – nyolc éves voltam...
Emlékszem az ott feltűnt Hamari Júliára (Kodály Nausikáját énekelte a lemezen), de a mindent felülíró, nagy kedvenc a Che gelida manina volt, egy Lengyelországba származott görög tenor, bizonyos Paulos Raptis előadásában.

Szívesen mondanám, hogy Puccini iránti tiszteletem már ekkor kibontakozott, de nem volna igaz. Semmit nem tudtam róla, sem műveiről – de magáról a Bohéméletről sem...
Azt sokkal később veszi észre az ember, hogy a harmadik felvonás elején szemerkélő hóesésben – ha jó a zenekar és a karmester – mi, a közönség is fázunk. Vajon milyen zenei eszközökkel éri el Puccini, hogy ilyen közvetlen és erős hatással van érzékeinkre és érzelmeinkre? Mitől van az, hogy a Gianni Schicchi gyászolói (povero Buoso) teljesen nyilvánvalóan csak megjátsszák a fájdalmat, és mitől van az, hogy ugyanez a síró-motívum rögtön véresen drámai és komoly lesz, amint előkerül a végrendelet?

Most, negyvenegynéhány év elteltével sem értem sokkal jobban, mégis, ez az a rejtély, ami számomra minden egyes alkalommal izgalmassá teszi a találkozást.

-dni-

Sokszor töprengtem már el azon, mi lehet a titka Puccininek. Elnézve a partitúrát az ember csak egyszerű harmóniákat, lassan bontogatott akkordokat, néhány egymás melletti hangot, kvázi egy skálamenet részletét látja, és mégis: attól, ami elhangzik, borsódzik a háta, csorognak a könnyei. Lehet, hogy a fantasztikus előadások segítik hozzá az embert legmélyebb érzelmeinek felszínre töréséhez? Lehetséges, hogy részesei ők is Puccini sikerének. De alábbi történetem valami egyéb titkot is sejtet a háttérben.

Néhány évvel ezelőtt három énekestanonc hölgy csatáját is végigkísérhettem az Oh, mio babbino caro-val. Volt köztük éltesebb, már több „hivatásos” produkciót is maga mögött hagyott profi, volt, aki még csak a főiskola falait ostromolta, a harmadik növendék pedig – egészen kislányos jellemmel – csak úgy énekelt. Természetesen a maga szintjén mindegyikük megküzdött a 2. „piace” oktávugrásával, és az ária végének halkuló magaslatával. Egyik sem volt tökéletes, különösen ez utóbbi leányka maradt el a kívánatostól. Hamis hangok, félresikerült rekeszmunka, rossz időzítések, hangszínek, hangerők... és mindehhez egy elhangolódott zongora gyér kísérete. Ennek ellenére minden esetben tökéletesen megjelent az igazán, szívből szerelmes nő alakja. Nem számított az énektudás, nem számított az életkor, nem számított az intelligenciaszint, nem számított semmiféle külső körülmény: mindannyiszor tökéletesen átéreztük Lauretta helyzetét.

Hogy mi a titok, arra most sem tudok válaszolni. De annyi bizonyos, hogy megszületéséhez még erre a ritkás partitúraszövetre sincs teljes egészében szükség. Elég csak egy kis foszlány, egy jellegzetes dallami fordulat, egy ismerős szó, egy eltéveszthetetlen hangszín sikeres megjelenítése, s nekünk máris borsódzik a hátunk, és csorognak a könnyeink.

BaCi

Egy bizonyos Thiesstől való idézet olvasható Fajth Tibor és dr. Nádor Tamás Puccini-könyvében: „Míg a kor hallgatói Puccini fellépése idején a »gonoszban« csak a színházi feszültség kellékét látták, és semmivel sem tulajdonítottak neki több jelentőséget, mint Verdi, Beethoven vagy Weber operái bosszúállóinak, cselszövőinek és méregkeverőinek, Puccini a gonoszban a maga világa egyik hajtóelemét ismerte fel ösztönösen, de legmélyebb egyéni megérzésből.” Persze a gonosz már Puccini előtt sem csak szimpla operai cselszövőként létezett a világban, és ezt akár maga Beethoven is ki tudta fejezni, sőt a legnagyobbak művészete pont erről szólt mindig is: az idő megállításával, a pillanat – ha lehet – végtelenné tágításával küzdeni az elmúlás ellen, valóban, Puccinit pont az emeli a legnagyobbak közé, hogy ő is képes volt erre, amellett, hogy valóban, az egyetemes emberi fájdalom kifejezésének hangján képesek szólni hősei. Aki már hasonult valamelyik hőséhez egy kritikus élethelyzetében, tudja, miről beszélek. Ezért tartom totális tévedésnek, mikor reggel nyolc óra tájban a zenei tévén felhangzik Cavaradossi nagyáriája. Ez nem szép-zene-a-fülnek-reggeli-ébredéshez. Tiszteljük Puccinit.

Varga Péter

Nem kevesen állítják, hogy Puccini zenéje pusztán negédes dallamok tömkelege, s hogy a komponista semmit nem tett hozzá a zenetörténet egyetemes folyamatához. Nincs igazuk. Puccini legalább egyszer élére állt kora modernizációs zenei törekvéseinek. A Manon, a Bohémélet, a Tosca immár befutott, nemzetközi hírű zeneszerzőjeként végre megtehette, hogy megbontsa a zárt áriák és duettek hegemóniáját és helyettük, valamint jellemábrázolás fontossága helyett a drámai szituációk pontos és hatásos kibontását tette előtérbe. Bár a premieren még győzött a komponista (no és a marketing), a sikertelenség tartósan a darab társául szegődött. A Nyugat lánya (mert erről a műről lenne itt szó) máig nem része a mindennapi operagyakorlatnak. Puccini, a magánember pedig visszariadt forradalmi magamagától. Ennek ellenére A Nyugat lánya kora egyik legkorszerűbb operája, méltó párja a néhány évvel korábbi Pelléas és Mélisande-nak, Jenufának és Saloménak. Jó ezt tudni, ha Puccini szóba kerül.

- zéta -

Sokszor hajlamosak vagyunk Giacomo Puccinit az utolsó romantikusok között emlegetni. Pedig tévedünk, ha azt hisszük, a talján mester beskatulyázható az utóromantika szikár dobozába. Kétségtelen, hogy az olasz belcanto hagyománya kisebb amplitúdóval rezonál a századforduló modernség-tapasztalatára, mint más tendenciák, ám ha jól megnézzük, Puccini munkásságában szinte valamennyi korabeli modernista törekvésnek a nyomát megtalálni, a verizmustól a szimbolizmuson át az impresszionista, sőt expresszionista irányokig, különös tekintettel a szecesszióra.

Gyakran emlegetett faktum a Turandot és a Wozzeck időbeli közelsége. De vajon csakugyan olyan éles paradigmaváltás látható e két mű között? Nem hiszem. A Turandot modernsége – mellyel bizonyosan más értelemben tetszik „modernnek”, mint Alban Berg munkája – kézzelfogható. A gesztus, mellyel a tengereken túlra vezeti a szereplőit, a századvég bimbódzó orientalizmusának nyomát viseli magán, az erőszak kultusza, mely előbb a Köpenyben mutatja meg magát, majd a Turandotban érik be, a merészség, mellyel annak első ütemeit építi, vagy épp a Klimtet idéző nőimádat szintén a kor új divatjait közvetítik. Puccini ebben a tekintetben sokkal inkább Berghez, mint Verdihez áll közel, s utolsó operája modernségben alighanem egyenrangú a Roger királlyal vagy a Halott várossal.

Balázs Miklós

Gyakran jut eszembe, hogy a megelőző korok hírességeiről, és ezen belül zeneszerzőiről így-úgy kialakult, vagy kialakított általános kép mennyiben módosulna, ha hallhatnánk tőlük néhány mondatot, láthatnánk egyetlen gesztusukat, ha megismerhetnénk egy morzsányit valódi emberi mivoltukból.
Mert ismerjük életüket, döntéseiket és tetteiket, létük körülményeit, kapcsolataikat, vagy azok egy részét, olvassuk leveleiket, tudjuk, hogy nagyjából milyen fizimiskával rendelkeztek, és legfőképp: ismerjük zenéjüket. Azt a zenét, amiből, legalábbis sokan így gondolják, egyenes következtetések vonhatóak le az alkotók személyiségével kapcsolatban. Bevallom, én sokkal áttételesebbnek gondolom ezt a kapcsolatot alkotó és műve között, jóval több rétegből és összetevőből áll össze megismételhetetlen egységgé az emberi személyiség.

Márpedig néhány sablonná egyszerűsödött attribútum szabja meg világlátásunkat és az általános vélekedést ezekről az emberekről, akik történetesen mondjuk a világ zenetörténetének kimagasló alakjai. Milyen hát egy zeneszerző? Alkosson lázasan éjszakákon át, és legyen bozontos hajkoronája. Ontsa mesterművek ezreit, mégis legyen szegény, mint a templom egere. Visszahúzódónak kell lennie, vagy épp ellenkezőleg, kellemetlenül arrogánsnak. Vagy igya magát sírba idejekorán. De ha nem, akkor legyen reménytelenül neurotikus legalább!
Hogy sikeres? Megkeresi a jómódra valót a műveivel, ha a korabeli kritika nem is emeli túl magasra? Ráadásul jóvágású, és a nők kedvence? Lehet ilyen egyáltalán egy nagybetűs Zeneszerző?

Nos, ilyen sztereotípiák jutnak eszünkbe, ha Giacomo Puccini nevét halljuk. Pedig arról a komponistáról beszélünk, aki gyakran küszködött alkotói válsággal, valós vagy vélt nőügyei állandó gondokat okoztak számára, és aki láncdohányosként megtestesítette a modern kor önemésztő, és önmagát elpusztító emberét.
A közönség szerencsére a mai napig rajong érte, ráadásul zenéjéről még mostanság is nagy a vita, sőt az alapkérdés sem teljesen elvetemült: zene-e egyáltalán? Persze abban az értelemben, ahogy Monteverdi, Bach, vagy akár Mahler zene. Vagy ahogy Rossini, vagy Verdi a maga módján még zene.

A lényeg pont ebben van, Puccini nagy formátumában, a lehető legélénkebb zenei színek tobzódásában, a dráma kérlelhetetlen kiérlelésében, a dallam továbbélésében, és mindezek felvállalásában, tehát saját útjában. Ez az út ugyan nem a zenei újítás, vagy a mindenkivel szembehelyezkedés, pláne nem valamiféle avantgárd útja, hanem az alkotó önmagától el nem forduló, szuverén pályája. Puccini az igazi profi, és annál jóval több. Kihasította az élet nagy tortájából a magáét, és szemmel láthatóan könnyed léptekkel masírozott el a kor nagy újításai, forradalmi változásai mellett, hogy a közönségnek, mint többségnek dolgozhasson. Tette ezt úgy, hogy operái még ma is sok értékessel és értéktelennel kibővült, mindennemű zenei színpadok legnépszerűbbjei. Jól van ez így.

- mg -