Profán kantáta (Cantata-film a Duna TV-n)

Először azért voltam mérges, mert csak a többi csatornát elözönlő hülyeségek elöl menekülve, véletlenül kattintottam a Duna TV-re. Igaz, ha gondosabban tanulmányozom az újságot, akkor sem kapom fel a fejem a szűkszavú címre: \"A Duna Televízió díjnyertes filmje a Kamera Hungária Fesztiválon\"!

Vagy tudnom kellett volna, hogy ez a Cantata Profana?

Na jó, lehettem volna gondosabb. Kereshettem volna a programot a Duna Televízió honlapján, vagy akár a teletexten, ott nem voltak ennyire szűkszavúak.

Amilyen hiány van jó Cantata felvételekből (lásd korábbi dohogásomat egy CD-kapcsán), biztosan bekészítettem volna egy kazettát. No mindegy, erről lemaradtam - de legalább láttam.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar hiteles előadói a Bartók műveknek, maga a kórus pedig jelenlegi állapotában egyértelműen sokkal jobb, mint a régi Ferencsik-féle felvételen szereplő \"Budapest Chorus\". Ezzel együtt a hangosabb beütéseknél itt is tragikusan beszűkült a dinamika, de hát mit várjunk a tv-hangtól?! De erre azért még visszatérünk.

Az első igazi meglepetés Molnár András megszólalása volt. Sajnos.
Ez a hang nem az a hang. Az egyébként nem túl nagy lebegés is bizonytalanná tette az intonációt, és persze maga a feladat megoldása is különösen érzékeny probléma. A fiú szólama igényli az éteri tisztaságot, ez az egész produkció egyik alapköve. Ez a szerep (most) nem való Molnár Andrásnak. Massányi Viktor viszont igen szépen énekelt. Igaz, talán nem olyan súlyos, mégis az egész felvétel legértékesebb pontjának találtam, különösen azután, hogy rájöttem: a súly és ragyogás hiányában talán nem is az övé, hanem Hamar Zsolté a fő felelősség. A karmesternek nincs ideje, türelme felemelni és körbemutatni a Grált! Mintha a próbák valamelyik korai fázisát hallanánk, amikor csupán felolvassák a szöveget.

Vagy mégis a rendezésé a felelősség?

Nagyon zavaró volt a playback. A hang és kép közötti szinkron pontatlansága tulajdonképpen csak nüansznyi, de éppen elég a bizonytalanság, az úszás és evickélés érzéséhez. Mindez - a dinamikátlansággal együtt - már nem teszi lehetővé, hogy kibontakozzon a dráma, hogy megszólaljon a valódi pátosz, hogy megtörténjék az igazi átváltozás, a csoda.

Vissza kell még térnem a hangminőségre. Amikor odakapcsoltam, még fel sem tűnt, hogy az adás monóban szól. Nem vagyunk elkényeztetve, ez az általános, bár bosszantó gyakorlat. A hangzás egyébként is kissé \"fejbecsapott\", de az igazi méreg a végén, a stáblista lepergése után ért - a következő reklám már sztereóban szólt! Lehet, hogy arra telik? Vagy azt igényesebben csinálják? Vagy csak a közvetítő láncon tűnt el valahol a másik hangcsatorna? Tippem sincs!

Azt olvasom a Duna TV honlapján, hogy \"A hiányt pótló koncertfelvétel a magyar remekműveket képernyőn láttató koncertsorozat tervének első megvalósulása is.\"
Szerkesztőségünk lapzárta után még mindig a mondat értelmének kihüvelyezésével foglalatoskodik, de ha tényleg azt akarják mondani, amire gyanakszunk, akkor a szándék üdvözlendő.

A TV-ben nagyon ritka a jó zenei műsor, bár ezen a téren alighanem idáig is a Duna TV tette a legtöbbet. Ha az ilyenekből ezután valóban sorozat készül, akkor szurkolunk, és őszintén reméljük, előbb- utóbb bele is jönnek. Jó lenne, merthogy másra nem nagyon számíthatunk. Már pusztán azért is büszkék lehetnek magukra, hogy felvállalták, de a nemesség (ennél többre) kötelez.