Pár gondolat Salzburg kapcsán, hat képben

Prológus
Augusztus 25.

Tényleg itt a világvége.
Nincsen már meg Salzburgban a Zur Maria.
Frau Mariát közel húsz éve ismerem. Városképi jelentőségű. Az övé volt a Piactér melletti apró Stube, oly kicsi, hogy pisilni is az út túloldalára kellett menni, a nyilvánosba.
Frau Maria meghatározhatatlan korú, és ismeretségünk alatt semmit sem változott. Mindig elegánsan állt a bárpult mögött, már a reggeli nyitásnál némi maligánfokkal, a nap folyamán, törzsvendégeivel kvaterkázván – mindenkivel volt pár mondat elbeszélgetnivalója – ezt a szintet fenntartva, de sose ittasan.
Nos, a hely neve immáron Zur Vera.
Pedig azt hittem, hamarább felépül a Sagrada Familia, hamarább összedől Stonehenge, semmint hogy ő nyugdíjas legyen.
Kedves az új tulajdonosnő, csak hát a korábbi elegáns asztalterítők helyén viaszkos vászon, egyáltalán, nincs már meg a fíling...
Amúgy is rosszul kezdődött idei salzburgi utam, három nap késéssel tudtam csak útra kelni, Pesten a MÁV nevű kutyagumi kupac a nemzetközi IC-t egy óra csúszással indította – főttünk a kocsikban, információ persze semmi.
Lényeg: itt vagyok, ragyog, száz ágra süt a Nap, irány a szállás.

Első felvonás
Augusztus 25.

Valóban csak az első.
Rossini Mózesének, azaz a Moise et Pharaon ou Le Passage de la Mer Rouge teljes első felvonását láttam. Az eredeti verziót, a kilenc évvel korábban komponált olaszt anno elmulasztottam Budapesten (Gardellli lemezét persze sokszor hallottam).
Rossini franciául... hát, nem is tudom, nem az én esetem. Pedig Ricccardo Muti dirigálása pregnáns, lendületes volt, különösen tetszett Ildar Abdrazakov a címszerepben és Eric Cutler vivő tenorja.
Ám az első felvonás után el kellett hagynom az előadást – nem zenei okokból –, így értelmetlen lenne tovább boncolgatni a produkciót.
Jutott még idő egy vacsorára a Zum wilden Mann-ban, szarvasragu Eierschwammerllel és knédlivel.

Második felvonás
Augusztus 26.

Irány a város.
Először a Museum der Moderne – mennyire utáltam ezt a monstrumot, amikor felhúzták. Az ember aztán idővel megbarátkozik vele, talán mert oly hihetetlen kiállításokat tud kínálni.
A Bank Austria gyűjteményéből mintegy négyszáz fotó, a kezdetektől a közelmúltig. Az 1800-as évek egzotikus kultúrái, a Jugendstíl korszakának nációnként oly eltérő hangulatai (sose láttam együtt ennyi cseh képet ebből az időszakból).
Persze leginkább a zenei témájúak előtt ácsorogtam.
Egy sorozat az idős Casalsról.
Egy olyan Toscanini-portré, melyet korábban sosem láttam.
Berg a halottas ágyán, és egy kép Schönbergről – jó, tudjuk, nem volt egy Adonisz, ám, hogy ennyire kíméletlen a fotóművészet...
Arrébb a Farbe und Licht kiállítás, Klimt, Kandinszkij és más ismertebbek mellett kortársak festményei, vagy inkább a színkompozíció szó lenne a helyes, időnként valóban meghökkentő, szinte zsigeri hatásokkal.
Kicsit arrébb Tony Cragg bizarr, néha ijesztő térkompozíciói. Furcsán tekeredő-gombolyodó-púposodó-dudoró valamijei.

A tömény élményektől zúg a fejem, irány a Stiegl Sörgyár múzeuma. Sokszor jártam már itt, most csak a kellemes, árnyas kerthelyiségben ülök le egy kis sörkóstolóra.
Izgatottan várom, idén milyen alkalmi kiállítással rukkolt ki a Residenzgalerie.
Badeszenen. A rituális, a megbotránkoztató, a csábító. A fürdés története az ókori rómaiaktól napjainkig, illusztrációként ősi korsók, számos festmény, rajz, persze részletes magyarázatok német és angol nyelven (mennyire fejlett fürdőkultúrájuk volt a régi rómaiaknak!).
Ezekben a termekben döbbentem rá arra, mennyire feminin a víz.
Alig fél órám marad a régi hangszereket (és játékokat) bemutató kiállításra, ezt jövőre majd töviről hegyire meg kell néznem és külön cikkben megírnom.
A mai estém szabad, bóklászok a napfénytől szikrázó utcácskákon, eszek egy Bauernschmaust, hozzá a Stiegl Zwicklje, irány a szállás.

Harmadik felvonás
Augusztus 27.

Délelőtt 11 magasságában két találkozóm is van.
Frau Mariával, volt sörözőjében. Nagyon megörülünk egymásnak, iszonyú elegáns és ápolt, nem fog rajta az idő.
Élvezi a nyugdíjas létet, rendszeresen jár Magyarországra golfozni – amúgy kicsi a világ, egyik partnere a néhai karmester, Erich Bergel özvegye...
Majd hosszasan beszélgetek Bényi Tibor úrral, ő a Salzburger Festungskonzerte művészeti igazgatója. Nagyon sok mindent egyformán látunk a komolyzene mai világában. És a múltéban is, hiszen neki is nagy kedvencei közé tartozik Mravinszkij, Tálich, Carlos Kleiber. Remélem, a diskurzust interjúformába tudom majd önteni!
Felmegyek az erődítménybe is a siklóval, bámulok le a városra. Salzburgban az egyik legnagyobb élmény a számos templom egyidejű harangozása.

Este a Felsenreitschuleban Haydn Armidája.
A zene és az előadás egyaránt döbbenetes élmény. Szánom-bánom, nem ismertem korábban ezt a Haydn-operát.
Hat évvel hamarább mutatták be, mint a Cosit. És sokszor azt éreztem, rafináltabb, fifikásabb, finomabb, mint a talán legárnyaltabb Mozart-opera.
Miket alkothatott volna Haydn, ha olyan énekesek, zenekar, kórus állt volna rendelkezésére, mint fiatalabb pályatársának!
A zenei interpretáció makulátlan, Ivor Bolton a Mozarteum Zenekara élén, friss, feszes minden frázis. Az énekesek: Michael Schade, Mojca Erdmann, Vito Priante, Richard Croft, Bernard Richter – legyenek pályájuk csúcsán lévő művészek, avagy tehetséges kezdők, lenyűgöznek.
De van valaki, aki nem csak lenyűgöz, hanem csodálatra is késztet, Anette Dasch a címszerepben. Szopránja gyönyörű, mozgékony, muzikalitása hibátlan. Ám ezen túl a hölgy játéka is az, és meg merem kockáztatni, hogy napjaink legszebb énekesnője (Uraim, nézzenek utána a Neten!). Cirkuszban sem lát ilyesmit az ember: egy körülbelül harminc fokos dőlésszögű, hosszú alkalmatosságról gurul le, iszonyú svunggal, és közben énekel! Na persze aki rendszeresen bőrnadrágot, túracipőt húz, és a hegyekben keskeny erdei ösvényeken barangol...
Christof Loy 2007-es rendezését újították fel (színpadkép: Dirk Becker), a Salzburgra mostanság jellemző zagyvaság, össze-vissza, fel-alá rohangáló statisztákkal, tolószékkel stb. Becsuktam volna a szemem, hogy csak a zenére koncentráljak, de hát ott volt Dasch!

Negyedik felvonás
Augusztus 28.

Szeretek Mozart szülőházában felbaktatni az emeletekre, érzem az idő múlását, évről-évre nehezebb.
Mozart lakóházában időszakos kiállítás, Haydn és Mozart életpályájának összevetése, számos illusztrációval, kezdve kettőjük szülőházának képeivel.

Délután Mozart-matiné. A Cosi-nyitány, a K.503-as zongorakoncert, a Zauberflöte-ouverture, és a Haffner-szimfónia.
David Frey, zongora, vezényel (?) bizonyos Jean-Christophe Spinosi.
No, ilyet ritkán hallani. A versenymű úgy szólt, mintha a szólista egy Chopin-darabot játszott volna, hozzá a zenekar az Emperor kíséretét.
Hihetetlenül nem volt összhang zongorista és karmester koncepciója között.
A dirigens mint egy body buildinges, mint egy vívómester, szurkált-döfködött, hadonászott, az orkeszter harsányan, mereven, agresszívan játszott.
Hogy a fiatal zongoristában van talentum, azt a ráadásként interpretált, lírai-elmélázó Trämerei bizonyította.
Ennyire brutális, zenészeit durva macsósan elnyomó, unmuzikális karmestert talán még sosem hallottam.
Azt sem engedném, hogy Karlovy Vary sétányán tamburmajor legyen.
Ez nem egy rossz koncert volt.
Ez egy undorító esemény volt.

Utána az obligát sétahajózás a Salzachon. Elszomorodik az idő, a folyóról szemerkélő esőben még nem láttam Salzburgot.
Az út végén a fiatal kapitány a hajót a víz közepén szédítő, őrült keringőbe vitte át, az utasok tetszésüket nyilvánították ki.
Egy idősebb hölgy valami egész mást.

Most meaculpáznom kell.
Én megpróbáltam. Händel Theodora című oratóriuma, megrendezve. A rendezés elkövetője megint Cristof Loy, a rendezés ismét arról szól, hogy össze-vissza rohangálnak a színpadon.
A darab számomra problematikus, Johanna most összevonja szemöldökét, ha elolvassa ezt az írást, szóval dögunalmas. Felőlem mindegy lenne, milyen sorrendben játsszák az egyes zeneszámokat. Néhai barátom jut eszembe, szerinte egál, hogy egy Bellini-opera hat LP-oldalát milyen sorrendben teszi fel a lemezjátszóra.
Pedig Ivor Bolton – most a Freiburger Barockorchester élén – ismét meggyőző volt, dicsérni tudom Christine Schäfer, Joseph Kaiser, Johannes Martin Kränzle, Bernarda Fink éneklését, egyedül Bejun Mehta mekegése idegesített, lehet, hogy a kontratenorokkal szembeni nem túl jelentős szimpátiám miatt.
Amikor a háromrészes előadás első része másfél óra után végre véget ért, visítva elmenekültem.
De legalább megpróbáltam.

Grand Finale
Augusztus 29.

Minden jó, ha a vége jó.
Délelőtt a Bécsi Filharmonikusok matinéja.
Nikolaj Znaider játssza Csajkovszkij hegedűversenyét, a virtuozitás nagyjából ott van, a líra hiányzik, a hegedűhang nem túl nagy avagy szép.
Az ember inkább a zenekart figyeli, Gustavo Dudamel az idei Játékokon, az előző esti és mai koncerten vezényli először a Bécsieket.
Partitúra nélkül a versenyművet, érzékenyen kísérve és ugyanakkor szinte szimfóniát csinálva a darabból, először veszem észre ennél az opusnál, hogy nem is a szólistát, hanem a zenekart hallgatom. A végén a dirigens beáll a zenekar tagjai közé, és együtt tapsol a publikummal.

És szünet után olyan történik, ami corticalisan felfoghatatlan, ami leírhatatlan, amit én még sosem éltem át.
Így én még zenekart nem hallottam szólni.
Ilyen dirigenst még nem tapasztaltam „élőben”, noha volt szerencsém – fontossági, kronológiai sorrend nélkül – átélni Herbert von Karajan, Carlos Kleiber, Bernstein, Solti, Abbado, Mehta, Muti, Ozawa, Celibidache, Masur, Sinopoli, Jansons, Harnoncourt, Levine, Zecchi, Neumann, Barenboim, Giulini, Gardelli, Davies, Haitink, Gergijev produkcióit.
Dudamel megbabonázta együttesét.
Megbabonázta? Megbűvölte, mesmerizálta, hipnotizálta.
Itt nem a Wiener Philharmoniker százegynéhány zenésze játszotta a Tavaszi áldozást.
Itt csupa Mario engedelmeskedett Ura és Parancsolója akaratának.
Ha mégis megpróbálnám objektivizálni a dolgokat, akkor:
Dudamel technikája tökéletes. Vezénylésének koreográfiája van, táncos, de nem úgy, mint pár évtizede az Il Epilettico vagy akár Bernstein, mindent „kiüt”, de semmi pozőrködés, műviség.
A zenekar hangzása Furtwängler és Toscanini együtteseinek hibridje, az előbbi utolérhetetlen dinamikai skálája vegyül az olasz Maestro késpengével rajzolt zenei megformálásához.

Vadászom azóta a Mezzón Dudamelt, sajnos, igazán komoly darabot még nem sikerült kifognom vele.
Biztos vagyok abban, hogy Carlos Kleiber óta Dudamelhez hasonló katartikus dirigens nincs. De talán még régebbi nevekhez kellene visszanyúlni.
Ja, és a Sztravinszkij-darab végén: a közönség állva tapsolt, dobolt a lábával, fütyült, kiabált, s míg Dudamel meghajolt, mögötte a Bécsiek összes vonósa vonójával ütögette a kottaállványt, és az összes többi muzsikus tapsolt.
Lehet, hogy egy ilyen koncertélmény egyszer adódik az ember életében.

Egy-egy szál rózsa a Zur Vera két pultos hölgyének és egy korsó búcsúsör, a délután nosztalgiatúra a salzkammerguti tavaknál, este argentin steak (medium) – a kedves pincérhölgy rám kérdez: „magyar?”, a debreceni Lívia hónapok óta Salzburgban dolgozik.
És délután a Napocska is kisütött.

Epilógus
Augusztus 29.

Salzburgot mindig fájó szívvel hagyom el. Imádom ezt a várost, együtt a helyiek gőgjével (Thomas Bernhard...), itt turistánál csak galambpiszok van több, az árak helyenként pofátlanul magasak, az időjárással szerencsém volt, de a nyáron többet esett, mint nem – és mégis, mégis, már vágyom vissza.
Egy dolog vigasztal: még négyet kell aludnom, és egy, a szívemnek még kedvesebb – bocsánat, a legkedvesebb – városban leszek.