Pannon páva

Az 1984 végén Winston Smith megszereti a Nagy Testvért. Igaz, ő némi külső ráhatásnak köszönhetően jut el eddig, ugyanakkor számos kriminalisztikai értekezésben olvashatunk arról a jelenségről, hogy egy elrabolt, túszul ejtett, fogvatartott személy egy idő után elkezd, ha nem is szimpatizálni, mindenesetre valamilyen szinten együttműködni elrablójával, azzal a személlyel, aki fenyegetést jelent rá, s akitől sorsa függ.

Jutott eszembe mindez a múlt héten kipattant, pécsi „Páva-ügy” kapcsán, melyről valószínűleg már mindenki hallott, de ha mégsem, akkor talán így lehet a legrövidebben összefoglalni: Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója nem engedélyezte, hogy a zenekar eljátssza Kodály Páva-variációit, ugyanis attól tartott, az oktalan élcelődésre adna okot Pécs polgármestere, Páva Zsolt személyét illetően.

Nem kell alaposabban kielemezni az 1984-et, s nincs szükség komolyabb viktimológiai eszmefuttatásokra sem ahhoz, hogy magam is elismerjem: a pécsi esetnél szó sincs a Nagy Testvér fémjelezte diktatórikus ráhatásról, s a zenekar igazgatója és a polgármester személye közt sem fedezhetünk fel semmiféle olyan, a hírrel összefüggő viszonyt vagy interakciót, mely a Btk. valamely §-ának citálását tenné szükségszerűvé.

Az 1984 egész egyszerűen azért jutott eszembe, mert a hazai közélettel kapcsolatosan egyre többször hallom-olvasom az „orwelli” jelzőt. Miszerint: kezd kialakulni az ún. újbeszél – a szókincs szűkül, egyszerűsödik, emellett politikai, társadalmi témában a leírt, kimondott szó nem is azt jelenti, hanem az ellenkezőjét. Többen vélelmezik, hogy ennek hatására az emberek könnyen kifejleszthetnek magukban egy belső felhasználású kommunikációs kontrollert (értsd: öncenzort), s alaposan, kétszer-háromszor is meg lesz gondolva, hogy valaki valamilyen ügyben megszólaljon-e, s ha igen, a hangoztatott vélemény azonos legyen-e a megfogalmazottal – főleg akkor, ha az illető bármilyen tekintetben függ beszélgetőtársától.

Ha ez így alakul, az már több mint szervilizmus (vagy annak bármely szinonimája). Talán olyasmi, mint a túsz és a rabló esete, csak a folyamat ilyenkor kevésbé a tudat alatt játszódik le.
Ez – az orwelli analitikát megtartva – picit más, mint a regényből ismert duplagondol.
Ez már a túlgondol.

„Tudja, hogy tudom, hogy tudja. Csak nehogy azt higgye, hogy azt hiszem, hogy azt hiszi, hogy azt hiszem.”
Mert akkor nekem: bajom lesz.

„Nehogy azt gondolja a Páva, hogy a Páva azért Páva, mert olyan Pávára gondolunk, aki ugyan nem annyira Páva, de azért mégiscsak Páva.”
Szóval: ez a páva nem felszállott, hanem túlgondolódott.

Bezzeg nem gondolta túl a dolgokat a magyar sajtó, leginkább annak internetes ága: a hír megjelenése után szinte azonnal elszaporodtak a gúnyolódó kommentárok, a blogszféra virgonc tollforgatói és hozzászólói Horváth Zsolt tulajdonságai mellett leginkább azt taglalták, mely művek lesznek ezentúl betiltva, vagy, ha erre nem is kerülne sor, mely alkotásokkal kell csínján bánni. Természetesen a listákon prioritást kaptak azok a dalok, melyekben politikusok neveire bukkanhatunk, legyen szó országosan ismert személyről, vagy helyi notabilitásról. Kaposvár esetében például a Cickom, cickom került terítékre, mivel a „szita, szita péntek” sorról bárki Szita Károly polgármesterre asszociálhat, egy szarvasi hozzászóló pedig azt az információt osztotta meg mindenkivel, hogy náluk, mivel a város első embere a Babák Mihály nevet viseli, több helybeli kedvenc nótája Cseh Tamástól a Fehér babák takarodója.

S bár leginkább a népdalok és a könnyűzenei művek kerültek szóba, a logika mentén haladva elgondolhatjuk, mennyire lesz szerencsés, teszem azt, friss olasz mintát követve a Nabucco Szabadság-kórusának műsorra tűzése egy-egy gálaesten, ne adj’ isten a Hoffmann meséi megemlítése bármely oktatási intézményben (incl. zeneművészetis vizsgák).

Ismerve a folklór, a szleng és a közbeszéd (közbeszél) erejét, azon sem csodálkoznék, ha a baranyai zenekarra ráragadna a Páva Filharmonikusok gúnynév, ami azért, lássuk be, nem lenne szerencsés. Lásd még: méltánytalan, igazságtalan, olcsó poén, ócska geg.

Amúgy közleményében a zenekar is nehezményezi, a komolyzenére és a művészetre nézve méltatlannak, sőt, egyenesen riasztónak tartja, hogy az ügy médiageggé vált.
Meglehet, hogy csak bolhából készített elefántfelfújtról, egy magánbeszélgetés szerencsétlen kimeneteléről, vagy tán szándékos felhasználásáról van szó – hogy csak néhány, a neten keringő véleményt idézzek. Ugyanakkor – szintén a cikkek kommentjeinek szemlézését véve alapul – megállapítható: aki ebből az ügyből jól jött ki, az Páva Zsolt, polgármester. Nemcsak, hogy hangsúlyozta, egyáltalán nem sértődött volna meg, ha elhangzik Kodály műve, de emellett csatlakozott ahhoz a Facebookon szerveződő demonstrációhoz, amelynek kitalálói a Páva-variációk műsorra kerülését szeretnék elérni.

De ami a viccelődés helytelenítését illeti, nagyon is igaza van a zenekarnak. Paradox módon ezt talán egy viccel tudom jobban megvilágítani. Mégpedig azzal, amelyikben két székely baktat az erdőben, mikor is az egyik fogja szekercéjét, és fejbe vágja vele a társát. Az megroggyan egy kissé, és megkérdezi:
– Ezt most komolyan gondolta kend, vagy csak viccből csinálta?
– Persze, hogy komolyan gondoltam.
– Akkor jó. Mert viccnek kicsit durva lenne.

Szóval, ez a Páva-ügy: viccnek valóban kicsit durva.
Ha viszont komoly, akkor még durvább.