Pál Tamásnak szeretettel

Érdekes játék a számokkal.
Amikor Pál Tamás beköszöntött Szeged zenei életébe, gyakorlatilag feleannyi idős volt, mint ma.
Beköszöntött?
Nem. Berobbant.
A Figaro házassága premierjével.
Amit állítólag Ferencsik is megnézett, és azt mondta, jobb, mint az ő pesti előadása.
Máig előttem az 1975-ös őszi évadnyitó. Gyimesi Kálmán bősz grófja, mellette a csodaszép és csodaszépen éneklő Karikó Teréz.
A fiatal Vághelyi Gábor Figarója, a konziból épp csak kikerült filigrán, bájos Vámossy Éva mint Cherubino. Berdál Vali Suzannéja. Meg Sinkó és Réti és Tas és Turján, és még inkább a Kertész nyúlfarknyi szerepében Gregor József – ma a Metropolitan nem találna ilyen énekest erre a szólamra.
Ám dacára minden énekesi teljesítménynek, akkor, és utána számtalanszor, Pál volt az előadás motorja.
Zsigerileg a „bolond nap” sistergése, őrülete, de nem elnyomva a lírát, egyszerre volt ez az előadás harsogóan jelentkező tavasz és mélabúsba hajló ősz.
És utána előadások százai – csak találomra tudok néhányat felidézni.
Verdi Giovanna d’Arcójának magyarországi bemutatója.
A Boccanegra, a Gyimesi-Gregor-Vámossy-Réti kvartettel. Akkor és ott Pál érttette meg velem, hogy ez az opus az olasz mester egyik legnagyobb remekműve.
Bohémélet, Pillangó (übrigens: dirigált az utóbbi fél évszázadban magyar karmester jobb Pillangókisasszonyt, mint Pál?).
Az a Don Carlos, amikor úgy tűnt, Pál utoljára dirigál operát Szegeden. Az Erzsébet-áriát bevezető zenekari szakasz, fehér izzásig felhevítve a vonósokat, a zárás apokalipszise, Ég és Föld olvadt össze, láttam a Maestro arcán a mosolyt, ahogy kivonult, csináljatok utánam valami ilyesmit.
Meg egy Bájital, akkoriban a szegedi színház rekonstrukciója zajlott, előadások egy moziban, a dirigens nem látható.
Nagyszerű karmester vezette a produkciót, minden „rendben volt” – de kezdődött a II. felvonás, és hátrahőköltem.
Kicserélték a zenekart?
Nem. Beállt Pál dirigálni.
Egy rádióközvetítés emléke, talán a Rádiózenekar játszott, Szlobodanyik a Csajkovszkij b-mollban.
Pál elkezdi az utolsó tételt, a „szokásos” tempóban, á la Mravinszkij vagy Karajan.
A pianista belép, kétszeres sebességgel.
És az éteren is átjön, ahogy Pál Tamás azt gondolja, na, jó, akkor vazze, és elkezdi hajtani a zenekart, Forma–1 alakulódik, az egészből valami animális-viszcerális jön ki, vajon megvan-e ez valamilyen archívumban?
Évtizedekkel később, Brahms Negyedik szimfóniája. A Maestro pulpitus nélkül, oda-odalépve egy-egy hangszercsoporthoz, szinte kihúzva belőlük a zenét.
Nem folytatom, Pál Tamás majd folytatja, csak azt tudom leírni, amit már megtettem, Szeged zenei életének meghatározó arca immáron nem Vaszy Viktor, hanem Pál Tamás.
És nem csak Szegednek, hanem Budapestnek, Szombathelynek, Marseille-nek, Bolognának vagy Caracasnak úgyszintén.
Szegeden jó pár éve van Vaszy tér.
Lesz majd Pál Tamás főutca, de ehhez várjunk néhány évtizedet.
Addig meg Páltól kérünk Macbethet, Ernanit, sok-sok Haydnt, és Bartókot meg Muszorgszkijt meg Beethovent és egy Schubert Nagy C-dúrt, időnként zongorázást, meg bölcs gondolatokat a Momus számára.
Isten éltessen sokáig jó egészségben, Maestro!