Opera boulevard 2004

Ha karácsony, akkor Diótörő, ha szilveszter, akkor Denevér, újévkor meg persze az egész Strauss-família - amúgy éhgyomorra, gyógyszer helyett, másnaposság ellen. A kortárs zeneszerzőket mintha érintetlenül hagynák a piros betűs ünnepek. Mintha az örökérvényű nagy témák, vagy egyszerűen csak valódi emberi érzések helyett a bulvár felé vennék az irányt.

Rövid listámon sorra vettem a világ néhány rendhagyó - többnyire opera - bemutatóját, melyről a nemzetközi sajtó is értekezett. A sor persze korántsem teljes, de legalább képet kaphatunk arról, mi az, ami a 21. század operaszerzőit - és pénzéhes producereit - foglalkoztatja.

Tudjuk, a maga idejében a Traviata is megbotránkoztatta a közönséget a kor meglehetősen prűd erkölcsi felfogása miatt, s a Pillangókisasszonybéli japán-amerikai kapcsolat ábrázolása sem volt mindennaposnak mondható, de minden kor művészei alkottak olyat, mellyel az aktuális erkölcsi-morális (tabu) határokat egyre kijjebb lehetett tolni. Manapság nem annyira az irodalmi alapok, mint sokkal inkább a politika és botrány, a jelen bulváreseményei szolgálnak librettó alapul a daljátékokhoz.

Itt van mindjárt a Bill Gates-ről szóló opus (Microsoft: The Opera), melyben a szerző, Alfie Thomas szürreális utazásra küldi a számítástechnikai nagyvezírt az információs szupersztrádán. S teszi mindezt kísérleti, impresszionista muzsikával, mely elsősorban rock, folk és elektronikus elemekre épül.

John Adams Nixon Kínában című remeke sokáig egyedülálló volt a maga nemében, hiszen politikusokról aztán igazán nem volt szokás operát írni. Várható, hogy a jelen életrajzi dömpingjét tekintve előbb-utóbb talán még Clinton és/vagy neje is sorra kerül, mint ahogy már elkészült és februárban be is mutatják a líbiai Kadhafiról szóló daljátékot az English National Operában, Peter Sellars rendezésében. És ezzel az opera több évszázados műfaja már át is alakul valami mássá, mint amit megszoktunk. Annyi bizonyos, hogy már korántsem csak a klasszikus jelentést kell keresni ebben a produkcióba, amikor - hogy mást ne mondjak - a főhőst épp egy rapper játssza…

A rendhagyó persze nem itt kezdődik. Évek óta óriási érdeklődés mellett játsszák a West Enden a Jerry Springer The Opera című musical-operát (kinek, hogy tetszik). Igen, jól gondolják, ez a darab maga a talkshow. Pontosan ugyanúgy vitatkoznak, veszekednek és verekednek, mint az életben, s az áriák az aktuális botránytémákról, ez esetben például a transzvesztita létről szólnak. A showman ki más is lenne, mint maga Jerry Springer. A siker pedig miként lenne jobban tetten érhető, mint hogy a mű hamarosan a Broadway-n is látható lesz?

Peter Laang, finn zeneszerző és futballmániákus talán még ennél is messzebbre merészkedik, amikor az egész Iliászt, az Olümposz isteneivel egyetemben a futballpályára helyezi. Igaz, oratóriumát - előírása szerint - nagyobb vitorlás hajókon kell előadni… A \"Megtanulni kiabálni\" című fociopera természetesen kétszer 45 perces félidőkre oszlik. A dolog pikantériája, hogy a darabot a kórus játssza végig. Ők alkotják a két csapatot. Hektor futballmenedzser, a szoprán főhősnő nektár helyett sört csapol, a szurkolók pedig ékes példáját adják az erőszaknak, intoleranciának, rasszizmusnak, a Trója FC oldalán éppúgy, mint az ellenfél \"lelátóján\".

Az élet árnyas oldalának legsötétebb bugyrait mutatja be a Ivan Caviovic Srebrenyica asszonyai című műve. Ezzel, az elvesztett férjeket, s fiakat gyászoló nők tragédiájával nyitották meg októberben Boszniai Nemzeti Színházat.

A halál és a politika ötvöződik a Licht (fény) című német alkotásban (is). A főhős ezúttal egy politikus felesége, Hannelore Kohl, aki 2001-ben lett öngyilkos, s a darab a személyes tragédia hátterét taglalja. Wolfgang Böhmer zenéje és Dea Loher librettója a kritikák szerint pontosan érzékelteti a közfigyelem fényét és az elhanyagoltságot, a nagy ember árnyékát.

Német területen sem ez az első politikai jellegű opera. Gerhard Rosenfeld \"Térdrehullás Varsóban\" címmel komponálta meg 1997-ben Willy Brandt keleti politikáját, míg Böhmer az Angelával próbálkozott. Sajnos, azonban a hősnő, Angela Merkel - Kohl utódja -, nem igazán tragikus operai figura, ráadásul még mindig igen aktív résztvevője a német politikai és közéletnek, így ez a dalmű meg is bukott.

Hannelore Kohl szerepében Veronika Nickl (foto: Matthias Heyde)

Annál inkább operaszínpadra kívánkozhat Lady Diana története. A rossz nyelvek szerint viszont már oda sem, hiszen annyira \"lerágott csont\" a történet. Ketten mégis megkísérelték a lehetetlent - és a kasszasikert. Az Egy hercegnő halála címmel futó Jonathan Dove-darabból, melyben keveredik a fikció, a valóság és az újsághírek, a brit Channel 4 a botránytól való félelmében kénytelen volt kihúzni egy részt, ahol a darabban Diana egy rajongója elképzeli, amint a hercegnő levetkőzik előtte. Hát igen, vigyázni kell a közerkölcsökre. Stefan Hippe Egy hölgy meghal című kompozíciója másként közelít a témához. A Nürnbergi Opera előadásában maga a hercegnő már meg sem jelenik, s a mű a modern média harsány kritikájául kíván szolgálni.

A brit királyi család még élő tagjait sem kell félteni. Károly herceg persze - talán érthető okokból - nem boldogult nejéről, hanem az imádott(?) nagyiról, az Anyakirálynőről rendelt operát az 1990-ben, a Bogáncs és rózsa c. dalciklussal bizonyított Patrick Doyle skót szerzőtől. Bár nem vagyok nagy Tudora az angol-skót királyi villongásoknak, mindenestre pikánsnak tartom a zeneszerző kiválasztását.

Mi jöhet még? Lehet eső, lehet hó. És persze ilyenkor télen: jég. A jégopera minden bizonnyal eszükbe jutott már régi olvasóinknak. A Naganóban olimpiai bajnokságot nyert cseh hokicsapatról íródott, s fantáziadúsan Nagano címet kapott opera igen szép házzal ment Prágában. Folyt. köv.? Ki tudja?

De, hogy a jövőben se legyen nyugodt az operába járók élete, arról maga a BBC gondoskodik, mely - aránylag friss információk szerint - hat új operát rendelt a Jerry Springer sikerén felbuzdulva. Stewart Lee és Richard Thomas (az előbb és fentebb is említett musical-opera szerzői) vígoperáik témáját egyes televíziós műsorokból, vetélkedőkből merítik majd.

Nem is tudom, a mai magyar kvízek mekkora sikerrel futnának operaként? Lelki szemeim előtt látom, ahogy hosszú tömött sorokban verik egymást a szmokingos urak, nagyestélyis hölgyek, hogy jegyet kapjanak Vágó István vagy Rózsa György recitativókkal dúsított opera-vetélkedőire. Jerry Springer helyett elképzelem, mondjuk Csernus Imrét, az operaszínpad új sztárját. Hajós András, vagy Friderikusz Sándor nevét már említeni se merem. Náluk sohasem lehet tudni… Vagy képzeljük el a Híradók csatája c. háromfelvonásost, ahol ugyanazokat a történéseket, képsorokat és nyilatkozatokat, sajtótájékoztatókat és választási eredményeket a különböző operafigurák másként és másként kommentálják. Operatémának talán érdekes lehet, de ugye, hogy semmi köze a valósághoz?

Mindenesetre, az tisztán látszik, hogy a fogyasztói társadalom kitermelte a maga egyszer használatos, eldobható operatémáit. A tizenöt perc hírnév mintájára, a tizenöt perces sikerek korát éljük. A bukott cocotte-ok (Traviata, Manon, Carmen és imádott társaik) 150 éve minden este lázba hozzák a publikumot. De ki fog emlékezni egy évszázad múltán a futballozó görög istenekre, bukott politikusokra vagy arra, ha pedofil, kábítószeres, adóbotrányba keveredett ilyen-olyan \"sztárok\" dalra fakadnak? Az is igaz, hogy a ma gyerekének könnyebb elmagyarázni a mobiltelefonok működését, vagy a DVD-technológiát, mint megértetni vele, hogy mire is használták ősei a diótörőt, és beletelik egy kis időbe, mire felfogja, hogy nem minden bőregér Batman. Akkor most mit tegyünk? Irány az opera és hadd szóljon a jó öreg Denevér!