Nyílt válasz

Kedves Olvasóink,
Nemrégiben nagyon kedves, kritikusan-barátságos levelet kaptunk.
Császár László barátunk írását az olvasói levelek számára fenntartott rovatban is idézzük, de néhány felvetése annyira foglalkoztat bennünket - és talán más kedves Olvasónkat is, hogy jónak láttuk itt, a szerkesztőségi jegyzetek között beszámolni róla.

"Olvasgatom a Café Momust, nem rossz. Kár, hogy a többi műfajt kissé hanyagoljátok az opera és szimfonikus zene javára. Valahogy ugyanazt az érdeklődési kör-beszűkülést érzem, mint amit a Bartók Rádió mostani műsorszerkezetében tapasztalok a néhány évvel korábbi állapothoz képest. Akkor viszonylag szerencsésen meg tudták találni az egyensúlyt az opera, régi zene (!), barokk orgonamuzsika (Bach összes Silbenmann-orgonákon), kamarazene, jazz, színvonalas rock között. A lényeg a magas színvonal volt, slágereket ők sem adtak, de a jazz- és rockzene történetének nagyjai nem hiányoztak. Emiatt szerintem lényegesen többen hallgatták, mint ma. Van ebben a megközelítésben egy kis adag népnevelés is: aki ráhangolt egy örökbecsű jazzfelvételre, az joggal várta el, hogy ugyanilyen színvonalas más műfajt (akár szimfonikus zenét) hallhat máskor ugyanazon a csatornán. Most sajnos nem ez van, minden más rádiócsatornát elönt a kultúrszemét. Jazz, etno, world, rock adás egyáltalán nincs sehol (sajnos a Tilos rádiót internetes illegalitásba küldték). Kérlek titeket, ne szűküljetek be, legyetek nyitottak a színvonalra! Jazz-ben, rock-ban is van sok felejthető, de értékes is, mint ahogy operában is ez a helyzet (ugye nem szentségtörés a véleményem?)
Máshonnan megközelítve a dolgokat: hova sorolnátok a Kronos quartet felvételeit? Egy biztos: nem a szerző alapján tartják számon őket, mint a szellemiségben nagyon rokon Philip Glass műveit. Besorolhatatlan, amit csinálnak, kissé populáris-gyanúsak, de végül is kortárs zenét játszó hagyományos felállású vonósnégyesről van szó. Csak azt szeretném ezzel jelezni, hogy ha valami modern, népszerű, színvonalas, az attól még lehet kedvelt az úgynevezett komolyzene-rajongók és a populárisabb műfajok (jazz...) kedvelői között. Ugyanez a helyzet az előbb említett Ph. Glass-al (írhattam volna Copland-et, Satie-t, Márta Istvánt stb.).
A fenti kritika mellett is nagyra értékelem, amit csináltok, és tényleg fontosnak tartom, hogy legyen ilyen site is...."

Szó sincs szentségtörésről, sőt ezeket a kérdéseket mi is feltettük már magunknak, nem is egyszer.
Valóban nem foglalkozunk minden műfajjal egyenlő arányban. Érezzük a hiányt, de okaink és a szándékaink nem minden esetben ugyanazok.

A Café Momus mindezidáig egyetlen fillér támogatás - szponzori, vagy reklámbevétel nélkül működik. Tulajdonképpen mindaz, ami itt látható-olvasható, mindössze két ember magánakciója. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy "tőlünk már ez is szép - érjétek be ennyivel", hanem csak azt, hogy sajnos kettőnk tájékozottsága, felkészültsége nem terjed túl jelenlegi profilunkon. Úgy érzem, hogy az úgynevezett komolyzenét - legalábbis a barokktól napjainkig tartó korszakát - együttesen megbízhatóan átlátjuk, de a reneszánsz, illetve még korábbi zenékhez, éppúgy mint a mai úgynevezett könnyűzenéhez együkünknek sincs "kulcsa".
Jazzt természetesen magam is gyakran hallgatok, nem is szólva a régi zenéről. Élményeimből mégsem lesz feltétlenül írás, hiszen mindkét terület rendkívül bonyolult és összetett viszonyítási rendszerrel bír. A régizene hangszerhasználatának, egyes stílusirányzatainak, előadási gyakorlatának ma már hagyományai, iskolái sőt "szektái" vannak. Ugyanez természetesen érvényes a jazz-ra is. Mindezek áttekintéséhez az én szakértelmem kevés. Ha mondjuk egy Richard Strauss mű felvételéről kell véleményt mondanom, helyzetemet jelentősen könnyíti, ha az adott opusz legalább tucatnyi lemezét ismerem, és hangversenyen is többször hallottam, - egy jazz felvétel minősítéséhez ilyen háttér-ismeretekkel sajnos nem rendelkezem.

Természetesen másoktól is kapunk írásokat, sőt - mint ahogy a cikkek alatti szignókból látható is - meghatóan sokan vállalják, hogy puszta ügyszeretetből dolgozzanak nulla forint honoráriumért. (Bár ezzel még mindig ők járnak jobban, hiszen az ingyen munkán túl mi magunk fel kell vállaljuk a kiadás költségeit is ! :-)
Igyekszünk nagyon vigyázni arra, hogy ez az "olcsóság" ne jelenhessen meg az írások minőségében, de egy-egy gyengébb cikket legfeljebb visszautasíthatunk (így őrködve az általunk tervezett lap színvonalán és szellemiségén), de új, szakmailag magas színvonalú cikkeket csak elfogadni tudunk - rendelni nem.

Szeretném, ha az eddig leírtakat nem mentegetőzésnek, hanem egyfajta helyzetképnek tekintenék.

Azt a helyzetet próbáltam leírni, melynek kialakulása nagyrészt tudatos döntés eredménye. Mindenképpen az volt a szándékunk, hogy a támogatásoktól, szponzoroktól és reklámoktól mentes kiadás "diliflepnije" oltalmában alakítsuk ki újságunk stílusát. Most sem hanglemez-kiadók, sem koncertrendezők érdekeit, sem pedig szponzorok ízlését nem kell figyelembe vennünk egy-egy beszámoló megfogalmazásakor.

Reméljük, hogy olvasóink bizalma kitart addig, amíg az így kialakult és megerősödött lapunk már bátran - a korrumpálódás veszélye nélkül - viheti magát piacra. A jelenlegi állapotokat ugyanis nem minden területen szándékozunk fenntartani. Továbbra is keressük azokat az embereket, akik (valószínűleg) nem hivatásosak, de zenebarátok, véleményük van, és azt meg is osztják velünk. Repertoárunk igazi bővülését mindazonáltal nem a honoráriumok bevezetésétől reméljük. Támogatásra ezután is inkább azért lesz szükségünk, hogy bizonyos rutin-feladatok ne bennünket terheljenek. Azért, hogy például híreink sokkal frissebbek és átfogóbbak legyenek, vagy azért, hogy a számítógépes munkákat végre szakemberre bízhassuk, hogy a műsorajánlatot teljesebbé tehessük, hogy tudjunk nyereményt küldeni játékunk kitartó megfejtőinek - és így tovább.

Hogy mit tettünk ennek érdekében idáig?

Már több mint egy éve úgy döntöttünk, hogy újságunk szervezeti és gazdasági hátterét egyesületi formában teremtjük meg. Egyedül ez ad lehetőséget arra, hogy szabadságunk fenntartása mellett gazdálkodásunk követhető, számonkérhető - nem utolsósorban számlázható és adózható - legyen. Az állítólag teljesen megszokott módon hosszú hónapokig tartó procedúra után most szeptemberre, végül a Fővárosi Bíróság bejegyezte a "Café Momus" egyesületet, azonban erről a tényről, az alapszabályról és a csatlakozás lehetőségeiről hamarosan külön írás is meg fog jelenni. Ide csak annyi tartozik, hogy adósságainkat átérezve mindent el fogunk követni, hogy  a Café Momus színesebb és tartalmasabb, gazdagabb legyen a jövőben. Hogy a modern, a népszerű (az általad "populáris-gyanús"ként aposztrofált szerzők és előadók milyen mértékben jelennek meg a jövőben oldalainkon, mindig egyedi elbírálás kérdése. Mi is kutatjuk határainkat, odafigyelünk minden zenei jelenségre. Az úgynevezett "Etno", a "WM" egyáltalán nem állnak távol tőlünk.  Philip Glassról már írtunk, és a szintén "határeset" Kronos is hallókörünkbe került már. (Annyit már most megjegyzek, hogy a popularitás számunkra nem értékmérő - sem pro, sem kontra. A Kronost felületes ismeretség alapján is értékesebbnek vélem mint Glass műveit.)

Egy valami nem áll szándékunkban. A rock zene, legyen akár a műfaj klasszikusa - továbbra sem fog megjelenni újságunkban. A terület elszánt rajongói tartózkodásunkat ítélhetik akár sznobizmusnak, akár bezárkózásnak, a komolyzene-könnyűzene vitát nem ebben az egyetlen írásban szeretném provokálni, pláne megoldani. Csak egyetlen szempontot szeretnék Császár László barátunk - és természetesen minden kedves olvasónk figyelmébe ajánlani. A rock zene minden ágának hatalmas közönsége van. Ennek megfelelően iszonyatos mennyiségű információ áll rendelkezésükre - itt a világhálón is. Olyannyira, hogy a zene, illetve "music" szavak már régóta csak a könnyűzenét jelentik, az úgynevezett komolyzene hívőinek nem kis türelemmel és figyelemmel kell ezek közül kibányászniuk a számukra fontos információkat. Ha nyitnánk, olvasótáborunkban hamarosan csak minden századik rock-rajongóra jutna egy komolyzene-barát, így éppen őt nem tudnánk érdeme szerint kiszolgálni. Pedig nekünk ő a legfontosabb!