Never pay for content (except food)

A graffitik nem feltétlenül tükrözik minden bölcsesség tetejét, a végső igazságot, de annál pontosabban írják le a közvéleményt, a közhangulatot.
Számomra szinte érthetetlen, hogy a cikkem címéül választott mondásban rejlő lényegről éppen a zeneipar, a szerzői jog, a törvénykezés nem hajlandó tudomást venni. Nagy különbség van ugyanis az információtartalom és az azt hordozó dokumentum között, és nem csupán annyi, hogy az átlagember nem szívesen fizet az előzőért, eltulajdonítását nem érzi erkölcstelennek, viszont a másodikért hajlandó áldozni.

Úgy érzem, a kiadók főleg abban látják a CD-piac összeomlásának okát, hogy az emberek szívesebben lopnak, mint vesznek. Legtöbbször egyenesen bűnügyek áldozataiként tekintenek magukra, és törvényi beavatkozást követelnek – nem ritkán sikerrel.

Pedig talán ez mégsem ilyen egyszerű. A könyvpiac például korántsem szűkült a zenéhez hasonló mértékben, és nem hiszem, hogy azért, mert könyvet nehezebb másolni, mint CD-t. A 70 évnél régebben elhunyt költők versei minden további nélkül beszerezhetők elektronikus formában is, mégsem hiszem, hogy egy magára valamit is adó magyar értelmiségi el tudná képzelni a lakását könyvespolc – és azon Petőfi-kötet – nélkül. Igaz, a könnyen letölthető, másolható, terjeszthető írásos dokumentumok korában a könyvek kiadása és kereskedése is alaposan átalakult. Efemer adattárakat, egyetemi jegyzeteket és enciklopédiákat nyomtatásban terjeszteni már kevésbé ígéretes vállalkozás, mint régen, de az igényes irodalom legfontosabb lelőhelye és formátuma változatlanul a papír.

Egy ideig úgy véltük, azért ragaszkodunk szép köteteinkhez, mert a számítógéppel ellentétben azokat magunkkal vihetjük a fürdőkádba vagy a villamosra is, de mára ezek az érvek sem lennének elegendők. Rengeteg könnyen mobilizálható, a laptopnál is könnyebb, kisebb, egyszerűbb „kütyü” áll rendelkezésünkre. Szövegek hordozására és olvasására elég jó eszköz például a Kindle, a PDA, vagy akár egy okostelefon.

Ezek nagyon hasznos cuccok, kedvelem és rendszeresen használom őket, de egyetlen valamit nem tudok elképzelni róluk. Ezeket nem hagyhatom örökül majd a dédunokáknak, hiszen addigra úgyis más formátumok és más készülékek terjednek el. Szerencsés esetben majd azokra is át lehet tölteni a hasznos tartalmakat, megőrizhető lesz az olvasnivaló is, de egyszer mindegyik elromlik. Száz százalékos biztonsággal csak arról a készülékről jelenthetjük ki, hogy nem válik használhatatlanná, amire nincs szükség, ami egyáltalán nem is létezik.

A könyv olvasásához nem kell semmilyen technikai szerkezet, segédeszköz (hacsaknem egy olvasószemüveg...). A tartalmukban is értékálló darabokat nyugodtan megőrizhetjük leszármazottainknak, ők is meg fogják becsülni őket.

Ez a tényező valahogy nem szokott fölmerülni, ha a CD-kiadás jelene és jövője fölött kesergünk. Nem vettük észre, hogy a CD-kiadás legfőbb terepe a használati zenében csúcsosodott ki. Az LP helyett praktikus szempontok miatt került CD a hordozható cuccokba, az autókba, táskarádióba – meg a diszkókba, rádióstúdiókba. És ugyanilyen praktikus szempontok miatt cserélte mindenki a CD-t még kisebb, még ügyesebb hordozókra, mp3-lejátszókra, iPodokra, okostelefonokra.

Magától értetődik, hogy ez a folyamat semmiben sincs tekintettel a lemezgyűjtő zenebarátra. Bízhatunk-e annyira a bennünket kiszolgáló iparban, hogy befektessük egy élet zeneszeretetét, szenvedélyét, és persze pénzét egy olyan dokumentumba, amit a dédunokám eszköz híján már nem fog tudni használni?

A nagy LP-gyűjtemények megalapozásánál ezek a kérdések még nem merültek fel.
Egyrészt azért, mert legtöbbünk el sem tudta képzelni, hogy a technikai fejlődés olyan gyors és olyan radikális lesz, mint ahogy azt később megtapasztaltuk. (Mennyire mosolyogtató most olvasni Stanislaw Lem egy korai regényében azt a történetet, amikor a távoli jövőben egy űrhajós úgy lesz úrrá a fedélzeti komputer életveszélyes hibáján, hogy megkeresi és kicseréli a zárlatos elektroncsövet!)
Másrészt pedig, egy ügyesebb kézműves minimális befektetéssel képes lemezjátszót építeni. High-tech szerszámok nem szükségesek hozzá, és a leírások is hozzáférhetők. Degrell László, az eredetileg a Népszerű Elektronika sorozatban megjelent, Lemezjátszók és hanglemezek című könyve valószínűleg önmagában is elegendő lenne, hogy valaki rekonstruálja az LP-játszás teljes műszaki hátterét.

Pillanatnyilag semmi jelét nem látni ilyen törekvéseknek, de ha az ipar egyszer kifarolna a CD-szabvány mögül, akkor – csak a néhány komolyzenebarát kedvéért – nem lenne könnyű hozzájutni elfogadható minőségű lejátszókhoz, hacsaknem iszonyat drágán.

A következményt látjuk: ma már nem születnek nagy gyűjtemények! Nem lenne könnyű kiválasztani azt a hordozót, amiben annyira megbízhatnánk, hogy egy élet szenvedélyét áldozzuk rá.

Sajnos az az ipar, amelyik körülbelül egy évszázadon keresztül kiszolgálta a gyűjtögető zenebarátokat, most nem sok hajlandóságot mutat arra, hogy segítsen kiválasztani a dokumentumtípust, és nem nagyon törekszik a bizalom megszilárdítására. Inkább tesznek úgy, mint akik nem érti a probléma lényegét, és azt szeretnék, hogy a jövőben már egyáltalán ne kelljen semmilyen megbízható eszközön rögzíteni a felvett produkciókat. LP vagy lézer, mp3 vagy Blu-ray, számítógép vagy pendrive?
Legyen a te problémád, írhatod, amire akarod, mi beérjük azzal, ha közvetlenül a tartalomért fizetsz nekünk. És még csak nem is kevesebbet, mint eddig.

Na, jó, mp3-fájlokat letölteni egy egészen kicsit talán olcsóbb, mint megvenni magát az albumot, de a különbség nem jelentős, és semmiképpen nincs arányban azzal, hogy nélkülöznünk kell a nyomtatott annotációt, a kísérőfüzetet, az ízléses borítót, büszkeségünk tárgyát, a gyűjteményt.

A folyamat természetesen nem fut ki egyik napról a másikra. Az igaz, hogy a CD-piac pang, egyre-másra zárnak be a boltok és mennek tönkre a kiadók, de még mindig jelennek meg kiváló kiadványok, és az ínyencek meg is vásárolják őket. Ahogy mi is!

A szívünk a kézbe vehető, megőrizhető, „birtokolható” dokumentumé. Vásárolunk, gyűjtünk, hallgatunk – és recenzeálunk – amíg lehet, de az írás már megjelent a falon.

Ott fogjuk keresni a zenét, ahol éppen van, és át fognak alakulni a szokásaink. Nincs mit tennünk, alkalmazkodnunk kell, és akkor fogunk jobban járni, ha ezt tudatosan és időben tesszük.
Ha már alakítani nem is nagyon tudjuk a történéseket, akár elébük is mehetünk.

Azt hiszem, hamarosan nekikezdhetünk az internetes zeneforrások felderítésének.