Netrebko, az Istennő, és egy csipetnyi Harnoncourt (Salzburg 2012 – I.)

Van egy rossz hírem.
Salzburgban, a Triangulumban már nem csapolnak Zwicklt.
Az étterem nevéről eszembe jut egy régi szegedi történet, szellemi vetélkedőn egy bizonyos klubvezető a „Mi a triangulum” kérdésre adott válaszomra („Zenekarban használatos háromszögletű ütőhangszer.”) a következőképpen reagált nagylelkűen: „Elfogadom, bár az én papíromon nincs az, hogy háromszögletű”. Ugyanő, mikor lelkesen közöltem, hogy sikerült koncertet szerveznem a klubba a Kodály Kvartettel, a „Remek, hány széket készítsek be nekik?” mondattal felelt.

Ez lenne az első offolás, ám a Triangulum emlegetése nem véletlen. Ez a Festspielhaus-komplexumhoz közeli, remek konyhájú étterem vonzza a Fesztiválon fellépő művészeket, s ezt a tényt büszkén jelzik étlapjukon is.
Anna Netrebko kedvence a New York steak, biomarhából, Piotr Beczala ugyanebből a húsfajtából a gulyást szereti.
Ők ketten voltak az augusztus 10-i Bohémélet-előadás protagonistái.

Beczala, sajnos, még nem teljesen egészségesen (ismert, hogy az egyik estén Jonas Kaufmann az utolsó pillanatban ugrott be helyette). Karrierjét vagy évtizede követem, itt Salzburgban, vagy épp a Metben, Verdi, Puccini spinto tenor szerepeiben ma őt tartom a legjobbnak. De hiába, ezen az estén nem legjobb formájában lehetett hallani.
Viszont Netrebko maga a csoda. A voce izmosodott, változatlanul gyönyörű, immáron inkább Tosca, mint Mimi. És várnám tőle a Carlos-Erzsébetet, a Ballo-Ameliát.
Zsebkendőnyi területből képes futballpályát csinálni.
Jók a többiek is, Nino Machaidze mint Musette, kicsit ugyan „éles”, Massimo Cavalletti Marcellója imponáló, jó Alessio Arduini Schaunard-ként. Azt pedig sosem értettem meg, hogy Carlo Colombara (Colline) miért nem futott be igazi világkarriert – már huszonéve felfigyeltem rá, amikor Bécsben Zakariást énekelt. Mostanra a hang kissé szárazabb lett, de változatlanul jelentős, mind volumenében, mind színében.

És engedtessék meg további két offolás.

1.
Néhai atyai barátommal, Gregor Józseffel egyetlen karmesterről gondolkodtunk eltérően – Daniele Gattiról. Jóska unalmasnak tartotta. Jómagam sosem felejtem el azt a huszonévvel korábbi bolognai Rigoletto-előadást, melyet – mily borzasztó e szót ismét leírni – a néhai Marco Biagi professzornak köszönhetően láthattam. Sztárszereposztással – June Anderson, Leo Nucci, te jó ég, immáron harmadszor e rettenetes szó, nem is írom le, Vincenzo La Scola. De az előadás motorja egy akkor huszonéves dirigens volt, Gatti, most is látom-hallom, ahogy a Cortigianit elindította, sistergett, forrt a zenekar (és Nucci, becsületére, követni tudta a karmester szinte eszeveszett tempóját, akkor kezdtem el a baritont becsülni, bár megszeretni máig nem sikerült).
Nos, Gatti ezen a salzburgi előadáson is csodát varázsolt – mondhatni persze, könnyű dolog a világ talán legjobb zenekarával, ám azt a rengeteg finomságot, intenzitást, izzást és lírát, amit hallottunk, csak egy nagy maestro tudja elénk tárni. Toscanini és Beecham La boheme-felvételei egymás abszolút antipólusai, mégis, a maga módján mindkettő zseniális – Gatti vezénylésében valahogy fenti két (néhai…) dirigens legjobb erényei léptek szimbiózisba.

2.
Sokszor elgondolkodom azon, mi értelme beszámolóinknak itt a Momuson, egyáltalán, van-e jelentősége, konzekvenciája, ha méltatunk, avagy „lehúzunk” egy koncertet, operaelőadást, CD-t vagy DVD-t. Hiszen ezek mindinkább elérhetőek élő közvetítés, avagy „konzerv” formájában, egészen biztos, hogy a tévénéző sokkal-sokkal többet láthatott Netrebko-Mimi, na, ez most furcsa lesz, tehát: Netrebko-Mimi mimikájából, mint én a Grosses Festspielhaus hátsó sorai egyikében.
És mégis, egy neves sportriporter, talán Vitray Tamás, avagy (néhai…) Knézy Jenő egyik nyilatkozata jut eszembe, miszerint lehet, hogy a futballstadionban jóval kevesebbet látni a játékosok mozgásából, mint a tévéképernyőn – ám a stadionban ülve az ember az Egészet nézheti, egyszerre mind a 22 játékos pozícióját, mozgását. A tévéközvetítés anyagába csak bele-belenézni volt még időm, mindenki eldöntheti, hogyan vélekedjék Damiano Michielotto koncepciójáról. Én IVA fórumtársuk véleményét osztom.
Ez a Bohémélet zenei értékei miatt marad számomra feledhetetlen.

Másnap (augusztus 11.) Mozart Varázsfuvolája Nikolaus Harnoncourt vezényletével.
A Képária után ott hagytam az előadást.
Merthogy én öreg vagyok, beteg és fáradt. De, kérem szépen, mazochista, az nem.

©Silvia Lelli