Németországi operakörkép

Mit tehet nyáron az az operabarát, akinek elvonási tüneteit nem enyhíti a magyar fesztiválkínálat? Felkeres olyan tájakat, ahol júliusban még javában tombol a színházi évad. Lássuk, mit alkottak a németek az operaelőadások terén!

Első állomás: Berlin. A Komische Oper kockatömbjében Prokofjev A három narancs szerelmese című operájának előadása kész főnyeremény. Nagyszínpadon szinte lehetetlenség előhozni a meseoperák báját. A rendezőnek itt mégis sikerült: a tárgyak óriásokká nőnek, s így a játéknak valami különös bájt adnak. Óriási könyvek, krokodilok, orvosi üvegcsék népesítik be időnként a színpadot, amely a megfelelő elrendezés miatt mégsem válik túlzsúfolttá. Mikor Truffaldino mókázás közben felszalad a falra, az ember önkéntelenül hátrahőköl kicsit, s mire rájön, hogy milyen egyszerű optikai trükk áldozata, már ott bujkál a mosoly a szája szögletében. És végre megtudhatjuk, mitől vidul fel a herceg. Elvégre mi mókás van abban, mikor valaki orra esik? De amikor Truffaldino lekapja a kopasz Fata Morgana parókáját, a látvány valóban annyira komikus, hogy a közönség is elkezd kuncogni.

Zenei szempontból is kifogástalan este. Az együttesből leginkább Carsten Sabrowski basszusa tűnik ki Treff király szólamában, de mindenki jól teljesít, s Christoph Spät hercegi nevetése külön élményt nyújt.

Az intézmény Varázsfuvola-előadása már kevésbé sikerült produkció. Finnur Bjarnason birkózik Tamino szerepével, a prímet egyértelműen Jens Larsen (Sarastro), ill. Brigitte Geller (Pamina) viszik. A rendezőnek mintha nem sikerült volna egységes képet kialakítani a darabról. Hol szimbolikus jeleneteket produkál (kék fényörvényben megjelenő királynő, sárkányból előbújó dámák), hol a mesét részesíti előnyben (Tamino fuvolájára békés állatok bújnak elő), de nagyon modernet is szeretett volna alkotni (a 3 fiú mellé társít három, sildes sapkás srácot is, akik szinte végig a színen vannak). Az egészből végül is egy kusza produkció kerekedik. Arról nem is beszélve, hogy az előadás végén Pamina visszautasítja Tamino szerelmét. Mintha alig 20-30 perce még öngyilkosságot kísérelt volna meg az ifjú miatt. Sebaj, ilyen csip-csup apróságokon ne akadjunk fenn a Komische Oper - hallomásból és képekből ismert - Szöktetés-premierje után.

Janáček Makropulos-ügy c. operáját kevés helyen játsszák a világon. Ezen helyek közé tartozik a Deutsche Oper Berlin. A főszereplő E. M. asszonyt Anja Silja alakítja. Ő nem ismeretlen a budapesti közönség számára sem (Várakozás, Salome-Heródiás). Szerepformálása hangilag és színészileg egyaránt remek, ebben legjobb partnere Pär Lindskog Albert szerepében. Kicsit talán hihetetlen, hogy az idős Siljáért rajong egyszerre négy ember a színpadon, de ezt könnyen feledteti hangi produkciójával.
Az előadáson érződik, hogy nem a Deutsche Oper-be tervezték, csupán a színpadnak kis részét használja ki, és színpadtechnikát is alig-alig alkalmaz - főleg a színészek játékára épít, és inkább kamaraprodukciónak hat. A végső győztes mindenképpen a berlini közönség, aki hallhatja Janáček kevéssé népszerű operáját is. A közönség nem is volt hálátlan, a színészek telt ház előtt játszhattak.

A drezdai Semperoper impozáns épületében a közönség idei balett-premierként Ludwig Minkus Don Quixote-ját tekinthette meg. Az operaház díszes, és kívül-belül tökéletesen karbantartott épületét az a Semper építette, aki a Wagner-féle Festspielhaus-t is kivitelezte.

Az előadás igazán nagystílű, látványos elemek bőven akadnak benne, a szereplőknek sok lehetőségük van a bravúrokra. És a darab mintha erre is építene. Legalábbis sok köze nincs a címszereplő Don Quijote kalandjaihoz, az előadás háromnegyedét a vásártéren történő parádézás, spanyol örömünnep teszi ki. Igaz, az egyik jelentben a szerzőnek sikerült rendkívül megkapóan érzékeltetni a kelekótya lovag szomorkás-komikus hangulatát, de a lírai részek igencsak háttérbe szorulnak a darabban.

Gluck Orfeusza Nürnbergben a minimalizmus jegyében készült. A díszletet mindössze néhány szék, pár szemeteszsák és kottalap alkotja. Az alkotói válságban szenvedő Orfeusz elhunyt felesége plüsskutyusa felett álmodozik hitveséről. A rendezéssel nem sikerült megbarátkoznom, a jelenetek többsége eléggé öncélúnak és következetlennek tűnt. Az előadás mégis élvezetes volt, ebben nagy szerepe volt a karmesternek, Peter Selwynnek, valamint a címszereplő Rebecca Martinnak. Igazán érthetetlen ezek után, hogy miért sikerült csupán a feléig megtölteni Nürnberg operaházát.

Németországban járva az ember nem hagyhatja ki Bayreuth városkáját. Akkor sem, ha nagy valószínűséggel itt nem fog bejutni egy operaelőadásra sem. A Festspielhaus puritán, sallangmentes téglaépülete uralja a környéket, és mintha feleselni szeretne Bayreuth másik operaházával, a túlzásig cicomázott, barokk korból fennmaradt épülettel. Wagner színházát az ember el sem téveszthetné, az oda vezető utcanevek ismerősek valahonnan: Walküren-, Tristan-, Lohengrin-Strasse stb. Az épületet gyönyörű parkok övezik, melyek mintha örököltek volna valamit Wagner zenéjéből: roppant következetesek, rendszeresen tervezettek, mégis, valahogyan természetesnek hatnak. Sajnos, a kezdődő próbák miatt az épületbe már nem sikerült bejutni. A környéken egyelőre nyoma sincs a Wagner-őrületnek, mindössze egy boltocska árulja a képeslapokat, CD-ket, kottákat. (Sehol egy \"I love Wagner\"-póló vagy egy jó kis Wotanos kulcstartó.)

A városka Liszt-múzeuma kötelező a magyar látogató számára. (Messze túlszárnyalja a szekszárdi kis gyűjteményt.) A vendégkönyvet látva, egy nap átlagosan egy ember látogatja a múzeumot. Annál jobb, így olyan zenét hallgathatunk, amit szeretnénk. Az ügyelő hölgy ugyanis megkérdezi, hogy mit hallgatnánk szívesen a tárlatok megtekintése közben, s amikor az ember merészen a nem túl ismert Christus című oratóriumot nevezi meg, akkor két perc múlva már szól is a kívánt zene valamennyi szobában.

Még nagyobb élményt nyújt a Wagner-múzeum a zeneszerző egykori lakhelyén. A hajdani dolgozószobában lehetőségünk van arra, hogy felvételeket hallgassunk, miközben nézzük a kilátást, amit annak idején Wagner látott, vagy böngésszünk egykori könyvtárának címei közt. (Felfedezhetjük Hans Sachs összes műveit, háromkötetes munkát bizonyos Parzival lovagról stb.)

A kiállításon - legnagyobb örömömre - két fotó is megemlékezik Kónya Sándorról, egy pedig Sólyom-Nagy Sándorról. Az utolsó teremben találjuk a fő meglepetést: a kihelyezett gépeken böngészhetünk az elmúlt 50 év bayreuthi előadói között. Csak egy kattintás, és az ember máris hallgathatja Marton Évát, Kónya Sándort, Kelemen Zoltánt és másokat. Azaz hallgathatná, ha egy percen belül nem rohanna fel valaki, hogy odalent szeretnének interjút készíteni, és majd tíz perc múlva folytassam inkább. De tíz perc elteltével az ember bátran maximális hangerővel indítja el Lohengrin búcsúját Kónya Sándor előadásában. Hadd ismerkedjenek most ők egy kicsit a magyar kultúrával...