Monarchia-operatúra - Temesvári ráadás

2007. március 30.
Temesvár
Román Opera és Nemzeti Színház
PUCCINI: Pillangókisasszony

Rögtön, töredelmesen, már az elején három bűnömet be kell vallanom:

1. Korábban azt hittem, sehol olyan jól nem készítik el a sertés szűzérmét, mint Prágában, a Ragtime-ban. Tudják, a \"budai\" oldalon, ahol a hetes vagy a tízes átrobog a Palacký hídon, évtizedig volt ott egy döccenő Smichov felé tartva, sajnos már kijavították - pedig ott a villamosok lelassítottak, s le lehetett olvasni a Ragtime táblára kitett napi kínálatát (sertésmedalion háromféle ráolvasztott sajttal, így az étlapon a legendás étek.).
Nos, tévedtem, Temesváron, a Győzelem terén legalább ilyen kulináris élmény ért, igaz, másféleképpen, gombás-tejfölös szósszal leöntve.

2. Bármennyire is éhes voltam, nem tudtam legyűrni az emberes adagot, a nagyon kedves pincér automatikusan hozta a maradékból készült pakkot.

3. Nagyon sokáig nem tudtam megszeretni a Pillangókisasszonyt, végül Pál Tamás szegedi előadása (Frankó Tücsivel) hozta viszonylag közelebb a szívemhez. A temesvári előadás előtt többször meghallgattam egy Vaszy dirigálta szegedi előadás felvételét, Karikóval, meg Vadas Kiss-sel és Gyimesivel, próbáltam hangolódni.
Sikerült, úgy érzem, gyönyörű volt az este.

Temesvár hihetetlen tempóban fejlődik. Édesanyám itt született. Sok gyerekkori emlék feltódult, hisz\' gyakran látogattuk az itt maradt rokonokat (általában az esti várnai vonattal mentünk vissza, örültünk, amikor egyszer csak fél órát késett - nem, mondták, ez még az előző napi.)
Aztán a látogatások ritkultak, végül teljesen elmaradtak. Most mintha egy más világba csöppentem volna. Igen, vannak még lepusztult épületek, százéves Daciák, de amit felújítottak, az már európai, elegáns kávéházak és éttermek, a két nagy téren virágköltemények, a lányok szépek, elegánsan öltözöttek, a boltokban mindent kapni (ismét egy szomorú emlék, a Diktátor idejéből, idős bácsi kérdezte, maguk Magyarországról jöttek, igen, hoztak vajat? Miért, csodálkozott édesanyám, mire az öreg: mert az unokám 9 éves, és még nem látott vajat.)

A színház épülete

A színház épületéről inkább belülről lehet rögtön meglátni, hogy Fellner és Helmer, a homlokzatot elég bizarrul variálták át.
Kisebb, mint a szegedi, a földszinten nincsenek páholyok, kevésbé elegáns, ám itt a mellékhelyiségek patyolattiszták, nem terjeng mindenféle szúrós szag.

A produkción látszik, hogy nem egy Zeffirelli-rendezés büdzséje állt rendelkezésre, Mario de Carlo neve fémjelzi az egészet - hagyományos, szép kosztümök, a díszlet jól variálható, megkapó a tömegjelenetekben a háttérben meghúzódó fahíd. Szereplőmozgatása is tradicionális, nézhető, s van egy-két elem, ami megható is - a zárókép pedig egy életre rögzül az ember cortexében, Cso-cso-szán a szín közepén, fejjel a nézőtér felé rogy a hátára, kitárt karjaival keresztet formázva (vajon spontán módon, vagy rendezői utasítás, jelezendő, még életének utolsó felvillanásában is kötődne férjéhez, a másik kultúrkörhöz?).
Hatalmas vörös lepel hullik testére, beborítva, szétömölve a színen, eme szimbolikus vérfolyam-láva vésődik retinánkba, amikor lemegy a függöny.

Zeneileg erős este.
David Crescenzi dirigál, szenvedéllyel (mennyire más itt minden, mint a pozsonyi Bohémélet dirigensénél néhány nappal korábban), a dallamíveket szinte kihúzza zenészeiből. Az egyetlen kritikai észrevétel az lehet, hogy az orkeszter időnként túl \"vastagon\" játszik, elnyomja az inkább lírai, semmint spinto hanggal rendelkező Adorian Patakyt - ő adekvát színpadi jelenség, még ha a feje rögtön a vállából is nőtt ki.
Suzukiként több mint megfelelő Gabriela Varvari.
Dan Patacá (Sharpless) hangja a néhai Capecchiére emlékeztet, nagyon el tudnék képzelni vele egy Rigolettót (nem paradoxon, gondoljanak Serafin Otello-filmjének Jagójára), a comprimariok ügyesek.

És ott a címszereplő, akinek, bevallom, eddig még a nevét sem hallottam - Carmen Gurban.
Itt lezárnám a beszámolót. Ép ésszel úgysem lehet tovább ütögetni a klaviatúrát.
Szopránt sokat hallottam életemben \"élőben\", sokan voltak rám nagy hatással, lehetne sorolni a neveket, de minek. Hang, muzikalitás, színészi képesség és színpadi megjelenés ennyire tökéletes szimbiózisát egyetlen szoprántól tapasztaltam meg, és az már igen rég volt, Várady Júliától.
Azt viszont ép ésszel írom: ha Gurban ismét Temesváron énekel, akár gyalog átmegyek Szegedről, hogy ismét hallhassam.