Mitől Cantemus?

Vajon mi számít jelentős hangversenynek, fesztiválnak, eseménynek? Ahol gazdag a program, vagy ahol sztárok lépnek fel?
Szerintem az, ami képes megváltoztatni az előítéleteket és sztereotípiákat, vagy legalább segít bizonyos kérdések megválaszolásában.

A nyíregyházi Cantemus Fesztivál esetében az eldöntendő kérdések már ott kezdődtek, hogy érdemes-e egyáltalán odalátogatni? Soha nem tagadtam, hogy a kórusfesztiválok, -versenyek, a kölcsönösen egymásnak éneklő \"belterjes\" házi események vagy hidegen hagynak, vagy bosszantanak.
Hidegen hagynak, mert ugyan miért lennék kíváncsi a Túrót eszik a cigányra egy este többször is, különösen úgy, hogy például a Bach-motettákat évtizedek óta soha senki nem adja elő?
Illetve bosszantanak, mert az \"eredmények\" azt sugallják, hogy nálunk minden teljesen rendben van, nálunk énekelnek a világ legjobb kórusai, jobbak vagyunk, mint a németek, franciák és angolok együttvéve - csak ők ezt még nem vették észre.

Szóval miért is kellene Nyíregyházáig utazni? Csak azért, hogy tanúi lehessünk, amint egy tucatnyi, számunkra ismeretlen kórus előadja az unalomig ismert darabokat?
Nem, mi azért vállalkoztunk a sokórányi autózásra, mert a fesztivál itt \"Cantemus\" fesztivál. Szóval most bármilyen apropó megfelelt volna, hogy odautazzunk, mert Szabó Dénes és birodalma érdekelt bennünket nagyon.

Adott egy általános iskolai énektanár, aki elszegődik a Nyírségbe, majd nem csak, hogy Kossuth-díjat kap, hanem a szakma egyöntetű véleménye szerint meg is érdemli azt! Kérem, ez egy olyan zenebarát számára, aki egy kicsit is ismeri ezt a miliőt, sokkal izgalmasabb, mint bármilyen egyéb vásári spektákulum!

És most, egy kicsit a dolgok elé vágva, kénytelen vagyok töredelmesen bevallani, hogy a legkomolyabb meglepetés, a katartikus zenei élmény végül is a Túrót eszik a cigány volt, egy japán kórus előadásában. Már több hete hazajöttem, de még mindig csodálkozom. Egészen különös kaland volt.

Kaland, ami nem jöhetett volna létre, ha a Banchieri együttes nincs már annakidején olyan jól menedzselve. Már akkor volt weboldaluk, amikor ez még nem volt általános, így nem véletlen, hogy kölcsönösen egymásra találtunk. Most végre személyesen is találkoztunk a tenoristájukkal, Szilágyi Szilárddal, akinek rengeteg tennivalója mellett volt energiája úgy tenni, mintha egyedül és csakis velünk kellene foglalkoznia. Elénk jött, útba igazított, mindenre válaszolt és mindenhol körbevezetett.

Aztán - egy kissé körbenézve - úgy tűnt, hogy mások is elégedettek a szervezéssel és az ellátással. A Cantemus Fesztivál résztvevői kis papírzacskóban pólót és kitűzőt, várostérképet, képeslapot, részletes programot és általában sok érdekes apróságot kaptak. A város szemmel láthatóan komolyan támogatja a rendezvényt, a szponzorok, támogatók külön-külön is kényeztetik a vendégeket. Mi magunk nem jártunk utána - időnk sem lett volna -, de úgy hallottuk, a fesztivál-kitűző érvényes volt a tömegközlekedési járatokra, és az egyre gyarapodó Nyíregyházi Állatkertbe is beengedték vele a látogatókat.

A Kodály Iskola épülete feltűnően új, nagy és gazdag. Hangversenyterme egyben a város hangversenyterme. A nagy, fehér és üres falak leginkább egy református templombelsőt idéznek, de az akusztika nem rossz, a légkondicionálás pedig még úgy is komfortossá teszi helyszínt, hogy nekünk most csak a karzat lépcsőjén jut hely.

A Kodály iskola hangversenyterme

A fesztivál nyitóhangversenyén zömmel a \"szokásos\" kórusműveket halljuk, Bartók egyneműkaroktól Kodályig, közben néhány Kocsár, illetve Bárdos. Van min töprengeni, és bizonyos dolgokat máris új megvilágításban látok. Itt van például a zsúfolt nézőtér. Hozzám hasonló, \"külső\" érdeklődő gyakorlatilag senki, a vendég kórusok és meghívottak hallgatják az őket köszöntő helybelieket. Viszont ez teljesen tudatos döntés eredménye, jegyeket nem is bocsátottak ki. Joggal mondhatják, ha valaki nem éri be egy kórusfesztivál speciális műsorával, az ne menjen kórusfesztivál nyitó koncertre. Ha a meghívottak saját maguknak kívánnak kis ízelítőket adni, hol tartanak, mire képesek, akkor nekik nyilván az a jó, hogy azokat a \"sztenderd\" programokat választják, amelyek jól ismertek, tehát akár közös nevezőként is használhatók.

Megpróbálom én is így figyelni a műsort, és rögtön jobban érzem magam. Felfigyelek például arra, hogy a Cantemus kóruscsalád hangszíne és intonálása nem csak feltűnően jó, hanem meglepő módon homogén is. Jól hallható, hogy gyerekkar, leánykar és vegyeskar ugyanott nevelkedett. Mély basszusok sajnos itt sincsenek, sőt az alt szólamok sem igazán teltek és fajsúlyosak, de végső soron a Cantemus Vegyeskar is inkább \"ifjúsági\" kórus.

Másik feltűnő különlegesség - ami aztán némileg a többi résztvevő kórus műsorában is visszaköszön -, hogy ebben a \"kórusok egymás közt\" közegben milyen sok a happeningé dúsított, szcenikai elemekkel is operáló produkció. A Cantemus Leánykar már bevonuláskor igénybe veszi a terem összes ajtaját, és menet közben is énekelnek. Nem tudom, hogy mit, de sűrű, torlasztásos imitációval egész hangfürtök szólalnak meg, és nekem tetszik. A disszonanciákban még hangsúlyosabban érvényesül a kórus feltűnő tisztasága, és én a Ligeti Lux aeternára asszociálok. Azt igen kevesen képesek szépen előadni, de ez a csapat képes lehet rá.
A koncert zárószáma pedig Szabó Soma vezényletével a Mátrai képek. Népviseletben, a dalokat majdhogynem el is táncolva, a pódiumon összekeveredve, majd újrarendeződve. Igen szokatlan, de amikor végiggondolom, hogy a kompozícióban úgy általában feszélyez a pódiumon reflektorokkal megvilágított nagyestélyik és a parasztdal antagonisztikus kontrasztja, akkor be kell látnom, az ilyen \"lazítás\" végül is teljesen működőképes lehet.

Az este tanulságait csak kicsit bonyolultan tudom összefoglalni, de megkísérlem:
- a műsorral kapcsolatban volt némi baljós előérzetem,
- az előérzeteim beigazolódtak,
végül, akár ellentmondás, akár nem, rendkívül jól éreztem magam, szórakoztató és izgalmas este volt.

Ráadásul késő este nagyon kellemes sétát tettünk Nyíregyháza belvárosában, és - Szombathellyel ellentétben - egy jó vendéglőben rendes vacsorát is kaptunk. A villanyfényes Kossuth tér és környéke egyébként is impozáns, és mi önkéntelenül és szóról szóra igazoljuk a helyi legendát. Állítólag a városba tévedő idegenek első szavai Nyíregyházával kapcsolatban mindig úgy szólnak: \"nem gondoltam volna...\"

Másnap, nappali fényben aztán kicsit árnyaltabb a kép. A város most is szép, gazdag és forgalmas, de a szemmel láthatóan nemrég tatarozott, festett házakon szinte mindenhol enyhe \"lelakottság\" jelei, egy-egy beázásfolt, térdmagasságban lerúgott vakolat, bedeszkázott ablak. Alig látható apróságok, mégis mintha két gazdája lenne a városnak. Egy gondoskodó, igényes, és egy másmilyen...

Nem konferenciaközpont! Általános iskola!

A Kodály Zoltán Általános Iskola messziről láthatóan kivétel. A ház építészetileg látványosan \"rendben van\", de az állapotára is igencsak ügyelnek. A zeneközpontú környezetre nem csak a név, illetve az előcsarnok Kodály-szobra utal, szinte minden folyosón, udvaron, sarokban, zugban van valami nyoma az intenzív kórusmunkának. Ha felfedezek egy vitrint, vagy díjak, oklevelek, serlegek alatt roskadozó polcot, Szilágyi Szilárd figyelmeztet, hogy nem, ez itt csak dísz, a zöme az nem itt van.

A leglátványosabb mégis a ballagási tablók gyűjteménye. Mindegyik egyedi, és utal egy-egy olyan emlékezetes sikerre, külföldi turnéra, amin az adott osztály részt vett. Van belőlük néhány a folyosókon, az előcsarnokban, de a legtöbb az ének zene szakteremben. (Mivel ez az a terem, ahol a zene szeretete a legtöbb gyerekre egyszerűen ráragad, elnevezték \"fertőző osztály\"-nak!)

A bejárás közben különböző helyekről halljuk beéneklés és próba hangjait. A hangversenytermet éppen az izraeli kórus tesztelgeti, a leánykar próbatermében pedig karvezető kurzus zajlik. Ez lett felfedező körutunk végállomása, merthogy egyszerűen ott ragadtunk. A titokra persze itt sincs magyarázat, de két \"apróság\" nagyon fontosnak és kiemelkedőnek tűnik. Szabó Dénes rendkívüli tudatossággal dolgozik. Egy japán karnagy munkáját figyelve én is látom - még inkább hallom - a teszt-darab problémáit. Szabó Dénes viszont észreveszi és megmutatja az értük felelős technikai hibákat. Nagyon hatásos, hogy ezeket rendbe téve, megváltoztatva hallható lesz az eredmény.

A másik dolog, ami feltűnik, az a A Cantemus Gyermekkar hihetetlen összeszedettsége. A fáradtság látszik a lányok arcán, de ilyen fegyelmet szigorral nem lehet elérni. Olyan érzésem van, hogy ők is teljesen tisztában vannak azzal, milyen munka folyik és hogyan, és - egészen ritka módon - ennek a munkának ők nem alanyai, hanem részt vesznek benne. Az egész fesztivál alatt alighanem ez volt a legerősebb olyan benyomás, ami magyarázat lehet a nyíregyházi \"titokra\".

A próbaterem

Az esti hangversenyek közül választanunk kell. A vendég kórusok Tokajtól Gávavencsellőig, különböző helyszíneken lépnek fel - egy időben. Amikor - jó előre - az Észt Operaház Fiúkórusa mellett döntöttünk, még nem ismertük a műsorukat. Azt már a helyszínen kaptuk meg, de így sem ért minket túl nagy meglepetés. Akár borítékolhattuk volna. Az észt kórusok igen jók szoktak lenni, és ez a kisfiúkból álló társaság is nagyon komoly erényekkel rendelkezett, elsősorban hangképzésben. A műsorban előfordultak a gyermekkarokra néha sajnos jellemző, kétes ízléssel válogatott kötelező művek (az átirat átirata Bach-Gounod Ave Mariájából, vagy akár a Franck Panis Angelicus), de a végén megszólalt egy darab az ő nemzeti kórusszerzőjüktől, a világszerte egyre népszerűbb Veiljo Tormistól. Lehet, hogy a \"rosszmájúság\" teszi, de a feleségem rögtön a szünetben azon kezdett morfondírozni, \"mi lett volna, ha a Mozart Laudate Dominum szopránszólóját éneklő kölyök véletlenül már az idefelé vezető hosszú buszúton kezd mutálni?\"
Szóval nagyon szép, de kevésbé lelkesítő, egyedi produkció volt.

A lelkesedés másnapra maradt.

Csütörtökön érkeztünk, szombat reggel már indulnunk kellene, de halogatjuk. Jó lenne legalább egy-két kórust meghallgatni minősítő versenyen is. Mindenki elénekli a tíz-tizenöt perces blokkot a hozott műsorból. Egy-két Kodályt mindenki előad, és mint mondtam, én már előre feszengek. Tényleg a Tamatomo vegyeskar előadásában kell nekem meghallgatnom - már megint - a Túrót eszik a cigányt?

Nos, a Tamatomo kórus volt olyan kedves, és beleverte az orrom abba a ténybe, hogy ha úgy érzem is, hogy elegem volt belőle, tulajdonképpen az ominózus darabot már vagy húsz éve nem hallottam, ilyen remekül pedig még sosem...

Azt hiszem, megint tanultam valamit. Azt mondtam, hogy a versenyek és fesztiválok hidegen hagynak? És hogy hiába az egész, ha a kórusirodalom nagy darabjait soha, vagy alig lehet koncerten hallani? Nos, igaz! De lehet, hogy erről mégsem a kórusversenyek és -fesztiválok tehetnek? Hogy a hazai kórusaink színvonalával, igényességével és főleg a kóruskoncertek kínálatával valami nincs egészen rendben, azt továbbra is vallom.

De köszönik szépen, Nyíregyházán nincs baj. Ők egész jól megvannak!