Milyen bornak milyen cégér?

Amikor meghirdették a \"legyen a zene mindenkié\" programot, aligha gondoltak arra, hogy az ezredforduló környékén a legtöbb ember számára a fő zenei forrást a televíziós reklámfilmek jelentik majd. Ha egy nap alatt, sőt egyetlen tízperces blokkban tucatszor hangzik el egy részlet, az éppen elég ahhoz, hogy Lakmé és Mallika duettje a Delibes opera első felvonásából úgy váljon népszerűvé, mint \"tudod az az izé a British Airways reklámból\".

Ezzel nagyjából mindent ami jó, már el is mondtunk a műfajról, hiszen a \"televíziós kultúra\" szóösszetételt mostanra úgyis sikerült az oximoron egyszerű példájává változtatni.

Jóérzésű ember számára valódi rémregény, ha a zenei és kulturális analfabéták a zenei közhelyeket sem ismerve, jelentésüktől teljesen idegen kontextusban használják azokat. Biztosan emlékeznek arra a sokszor reklámozott tejipari vállalatra, melynek filmjében egy szerzetes égre emelt tekintettel rebeg hálát a csodálatos sajtért - miközben mi szól?
A Dies irae!
Gyártónak, producernek és megrendelőnek sem tűnt fel, hogy amit valami adekvát, gregorián-szerű dallamnak szántak, az a zenében talán legtöbbet idézett motívum - a harag napja. \"Lesz majd sírás, rívás és az fogaknak csikorgatása.\" Mit mondjunk, azt a sajtot mi még csak megkóstolni se mernénk.

A folytatásos thriller másik reklám-epizódja egy étteremről szól.
\"Sir Lancelot vendéglő\" mondja a szpíker, majd folytatja: \"Eredeti reneszánsz hangulat!\"
És szép halkan mi szól mindehhez? Egy tánc Johann Sebastian Bach Notenbüchlein-jéből.
Íme az aranymetszés kereskedelmi változata: a kora-középkori legenda úgy aránylik a reneszánsz hangulathoz, ahogy a reneszánsz hangulat a barokk zenéhez. Sehogy.
(Sajnos a sztori olyan, hogy nem tudtuk udvariasan elhallgatni a hirdető nevét, de sebaj. Akinek sikerül egyetlen félmondatban összezagyválnia mintegy nyolcszáz év kultúrtörténetét, az megérdemli, hogy megnevezzék.)

Az élelmiszeripar egyébként valósággal vonzza a zenét: láttak már pizzareklámot \"La donna e mobile\" nélkül? (Vagy, ha nem ez szól, hát valami szintén talján muzsika.) Bár ez legalább földrajzilag stimmel, és végül is miért ne inogna meg az asszony egy lepény hatására?

Az értelmetlen zenei idézetek újabb gyönyörű példányával lehetett találkozni egy toalettpapír-reklámban: a sarokház erkélyén a Trubadúr cigánykórusának dallamára tekerték virgoncan emeletről-emeletre a klozettpapírt. Mi lehetett az összefüggés? Vajon kártya és tenyér helyett valami másból jósoltak a lakóknak? Vagy egy ősi roma átok hatására az összes bérlő egyszerre szenvedett ugyanattól a kórságtól, és attól voltak boldogok, hogy megjött a segítség?

Külön téma egy másik vadhajtás, amikor új szöveget rittyentenek valamelyik klasszikus slágerre. Nemrég újra felbukkant a képernyőn az a hirdetés, amelyikben egy felmosószert a Carmen Habanerájára énekelt magyar szöveggel méltatnak. (T. Ügynökség! Jó lesz vigyázni azokkal a perverz munkatársakkal, akik még a vegyi anyagokhoz is a fülledt erotikát társítják, és a klórtartalomról is \"az\" jut az eszükbe.)

Rossini is ráfázott arra, hogy mindenki ismeri a Tell Vilmos nyitányát: a dallam szöveget kapott, hogy méltó módon népszerűsíthessen néhány mirelit zöldséget. Habár ennek az akciónak még kreatív művészeti következményei is lehetnek - ha jön egy bomlott agyú rendező, vagy a gyártó megfinanszírozza a produkciót, előfordulhat, hogy egy következő előadáson a címszereplő alma helyett egy szem zöldborsót, vagy egy cső kukoricát stuccol le ifj. Tell fejéről.

Hogy mit lehet tenni az ilyen atrocitások ellen?
Nincsenek vérmes reményeink, valószínűleg semmit. Pláne úgy, ha néhány reklámügynökség stábjában Orff Carmina Buranája jelenti az igazi egzotikumot, és ezen kívül a Négy évszak az egyetlen komolyzenei mű, amiről valaha egyáltalán hallottak.
(Esetleg megpróbálhatnák követni a nagyon-nagyon kevés jó példát. Korrekt megoldás volt az a biztosító-reklám, amelyben az utolsó pár másodpercben kiírták a filmben felhasznált vers és zenemű szerzőit.)

Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy mennyit szakítanak le \"kreatív munkájukért\" ezek az észlények. Ha egy énektanár vagy egy zenekönyvtáros (aki fél perc alatt megtalálná a témához passzentos zenét) megkapná ennek az összegnek a tizedét, örömében valószínüleg imáiba foglalná a Reklámszövetség nevét.

Persze füstölöghetünk annyit, amennyit csak akarunk. Jól tudjuk: a reklám esetében cél az eladhatóság. Érvényét veszti az ízlés, a stílusosság, a korrektség.
Azt mondják, a marketingesek, reklámosok máshogy gondolkodnak, más nyelvet használnak, mi halandók ezt nem érthetjük.
Nem igaz. Értjük.
Dacára annak, hogy néha nagyon hülye akcentusuk van.