Mendelssohn 200

Ha máshonnan nem, iskolai tanulmányainkból bizonyosan megtanultuk: a zenetörténet aszerint kedveli rendszerezni az úgynevezett Nagy Alkotókat, hogy az adott szerző miféle hagyományból bontakoztatta ki munkásságát, milyen irányzat képviseletéhez szegődött, avagy mely esztétikai paradigmában vélte megtalálni saját hangját. Hogy kik hatottak rá, kik voltak szellemi mentorai, kiktől tanulta az alkotás mikéntjét és morálját.
Régi tradíciója a zenetörténet-írásnak is, hogy mindenekelőtt a gyökerekre, az eredőre fókuszál, ha egy komponista életművének természetrajzát kívánja felvázolni. Sokkalta ritkábban kerül terítékre, hogy az adott zeneszerző hogyan hatott az őt követő nemzedékekre. Pontosabban, ha terítékre kerül, immár azon szerzők szellemi atyjaként emlegetik őt mintegy lábjegyzet gyanánt, akikről az adott fejezet szólni hivatott.
De vajon nem éppen az adja-e egy szerző érdemét, hogy milyen befolyással bírt az őt követő generációra, szemben azzal, hogy ő miben volt egyetértő-vitázó követője tétova elődeinek?

Nemrégiben erre a kijelentésre ragadtattam magam: a brit szimfonikus irodalom jószerivel a Hebridák-nyitányból nőtt ki. Hitem szerint Felix Mendelssohn-Bartholdy munkásságának értéke is – túl saját művei halhatatlanságán – abban áll elsősorban, hogy miféle felhasználható örökséget hagyott az itt maradókra, mikor harmincnyolc évesen örökre távozni kényszerült az árnyékvilágból. Mert hiszem, Mendelssohn hatása a brit szimfonikus zenére – mely az ő angliai jelenléte előtt szinte alig létezett –, túlbecsülhetetlen.
A szigetország máig virágzó szimfonizmusa, mely például Elgar szimfóniáit termette, elképzelhetetlen volna Mendelssohn Britanniával való szoros kapcsolata nélkül. Charles Villiers Stanford vagy Hubert Parry, akik az Elgar előtti szimfonikus brit muzsikát megteremtették, egyértelműen Mendelssohnban, és az általa Angliában is lelkesen propagált szerzőkben, Schumannban, Beethovenben találták meg példaképeiket, utat nyitva a XIX. és a XX. század legkiválóbb angol szimfonistái, Ralph Vaughan Williams, Arnold Bax vagy Malcolm Arnold előtt.
Talán csak képzelem, de a Hebridák-nyitány ossziáni köde mintha ma is belengné ezt a különös, hullámzó muzsikát, s mögöttük folyvást fel-felsejlene az ifjú Mendelssohn úr nemes arcéle, gáláns-szerény mosolya.

Balázs Miklós

Rendhagyó és különös pályája volt Felix Mendelssohnnak. Ott kezdődött, hogy – minden komponistatársától eltérően – gazdag bankárcsaládban született és nőtt fel. Az ifjú Mendelssohn már gyermekkorától kezdődően mindent megkapott, ami a gondtalan és ideális fejlődéséhez szükséges volt. A legjobb szakemberek taníthatták, a legminőségibb nevelést kapta, ráadásul szokatlanul szeretetteljes légkörben. A magasan értelmiségi családban olyan jelentős személyiségek fordultak meg naponta, mint például Heinrich Heine. Rendkívüli tehetségét felismerve már zsenge gyermekként elkötelezhette magát a Zenével. S Mendelssohn zseni volt, még mozarti mércével mérve is, elég, ha a 17 esztendősen komponált Szentivánéji álmot nézzük.

Most, két évszázaddal később viszont mégsem érezzük ezt a zsenialitást olyan mozarti mércével mérhetőnek. Mendelssohn művei részét képezik a mindennapi koncertrepertoárnak, de munkássága mégsem olyan elsöprő. Mintha valami apróság hiányozna.

Én úgy vélem, a küzdelem. A születésétől fogva természetes jólét valami fantasztikus burkot képezett, s Mendelssohnnak nem kellett rendkívüli, emberfeletti erőfeszítéseket tennie, hogy megvalósíthassa önmagát. Bármit megtehetett, amit csak megálmodott. És persze ezt ki is használta. Nem lehet szemrehányást tenni neki, hiszen a zenetörténet örök és feltétlen hálával tartozik neki. Elég csak három nevet mondani: Bach, Schubert és Schumann, akikről talán ma jóval kevesebbet tudnánk Mendelssohn nélkül. Nagyformátumú zenész volt, aki gálánsan áldozta be saját karrierjét az Ő művészetük oltárán.

S talán csak azt hitte, ráér még. Hogy van ideje a világot felbolydító művek megírására. Nem volt, hiszen mindössze 38 év adatott meg neki. Rá is különösen igaz lehet, amit – a legenda szerint – Bartók Béla mondott saját magáról a halálos ágyán: teli bőrönddel ment el.

- zéta -

Már 200 év telt el a romantika egyik atyjának tekintett Mendelssohn születése óta. Ez egyben azt is jelenti, hogy körülbelül 200 éve vette kezdetét a komolyzenének az a korszaka, amely talán a legtöbb hódolót tudhatja magáénak. A fülbemászó dallamok, az érzelmek útján is erősen ható, s így könnyebben befogadható zene mellett a romantikus embertípus, a romantikus művész vonzó egyénisége is sokat tett a kor népszerűségéért. Éppen ez Mendelssohn egyik fontos érdekessége. Annak ellenére, hogy a romantika első alakjai közé tartozik, személyisége nagyon messze állt a romantikus művész máig elevenen ható képétől. Egyénisége alapján (és egyesek szerint talán kései művei alapján is) az 1827-ben, tehát két évtizeddel Mendelssohn születése után elhunyt Beethovent is sokkal inkább a lobogójára tűzhetné ez a korszak. Mendelssohnnal ugyanis, mint a romantika emberével, elég sok probléma van. Nem volt szegény, nem volt melankolikus, nem volt magának való. Gazdag polgári család gyermekeként nevelkedett, jártas volt az irodalomban, a filozófiában (melyet Moses nagypapával a háttérben nem is csodálhatunk), edzette testét, elméjét, családot alapított (rövid élete alatt öt gyermeket nemzett). Sehol egy kis elnyomatás, éhezés, tüdőbaj, szeretők hada... az értelem, a szellem derűjével áthatott élet és alkotások. Ez pedig nem az, amiért a XIX századot annyian szeretik. Őt nem lehet isteníteni, nem lehet kizárólagosnak, utánozhatatlannak meghirdetni. De nem lehet utálni, ellenpéldaként emlegetni sem. Valahogy távol áll tőle minden ilyen szélsőséges hozzáállás.
Ennek ellenére most, 200 évvel később az egyik legjátszottabb szerző. Szimfóniái, oratorikus szerzeményei, motettái, kamaraművei folyamatosan jelen vannak a koncertéletben.
Éppen ezért én most úgy köszöntöm őt, mint az emberiség legegyszerűbb kuriózumát. Úgy élt, olyan teljes, szép életet, ahogy bármelyikünk élhet. Csak ő közben maradandót alkotott.

BaCi

Mendelssohn nagy átka, hogy zenéje birtokában van egy olyan összetevőnek, jelesül a klasszikus értelemben vett tiszta dallamosságnak, mely révén a zeneirodalom népszerű, ám sekélyesebb slágerdarabjainak hányattatott és kétes karrierjét is kénytelen volt befutni az elmúlt majd két évszázad során.
Pedig Mendelssohn saját korszakának legnagyobbja volt, Robert Schumann és Berlioz mellett, ezt ma már kevesen vitatják. Rajta kívül csak egyvalakit ismerek a zenetörténetben, aki úgy tudott „súlyos” zenét írni, hogy közben valahol messze a talaj fölött lebegett a kompozíció. Könnyed, briliáns, de senki sem állíthatja, hogy nem tartalmas a muzsika, melyet ő írt.
Kétségtelen, hogy életművének relatíve csekély hányada alap repertoárdarab, de legjobb művei egy igazi zseni alkotásai, amúgy meg talán épp itt az ideje, hogy ritkábban játszott versenyműveit, oratorikus darabjait felfedezze a koncertélet, kamarazenéje pedig makacsul jelen van már amúgy is.
Szót ejthetnék műveltségéről, tájékozottságáról, meghatározó karmesteri tevékenységéről, Bach újra-felfedezéséről, de nem teszem, mert sokkal fontosabb, hogy mint komponista és alkotó elme a helyére kerüljön végre: a zeneirodalom meghatározó és legnagyobb alakjainak sorába, ahová mindig is való volt.

- mg -