Melis György (1923–2009)

Ma hajnalban elhunyt Melis György.

Valahogy mindenre volt neki egy odaillő szlovák mondása. Amikor – négy nappal az ominózus nap előtt – 85. születésnapját ünnepeltük, a Székely Bertalan teremben összegyűlt az Operaház derékhada, egykori és mai magánénekesek hosszú sora, tisztelők, barátok, ismerősök. Melis kedves derűvel szemlélte a sokaságot, majd így intette a köszönteni igyekvőket: „előbb ugorjuk át az árkot, s csak utána mondjuk: Hopp!”.

A pályája derekán kapcsolódhattam be az operaéletbe. A második estémen a Bánk ment (Simándy, Ágai, ... hadd ne soroljam). Akkor épp Tiborcot énekelte. „Kerestem munkát, nem lelék...” – ezt én azóta mindig Melis hangján hallom, az Ő hangsúlyaival. A hangsúlyozás nagymestere volt. Ahogy a Falstaffban epés fanyarsággal fogadta a hozzá visszakuncsorgó Pistolt és Bardolfot: „...a macska is visszavágyik a tejesköcsög mellé..." Valami bámulatos, magával született tehetsége volt a lényeg természetes megláttatására.

Egyedi, melisgyörgyi módon tudott aurát közvetíteni. Figarójából, Schicchijéből, Pasqualéjából csak úgy sütött a mediterrán levegő, egy világ, egy érzés, egy szellem. Ez másoknak is megadatott, de Melis mindezt nem csak egyféleképpen tudta, mint oly sokan. Tudott szerepről szerepre, sőt estéről estére picit (vagy, ha úgy kellett: nagyon) más lenni. Falstaffja olykor kesernyésebb volt, máskor üdébb. De mindig szólt valamiről. Ez a „valamirőlszólás”, ez nagyon fog hiányzani.

Többször írtam róla a közelmúltban, de az elmúlásról sosem. Egészen eddig azt sosem mertem leírni, hiszen mindig éreztem, tudtam, hittem, hogy még nincs vége, még nem lehet. Hiszen szinte párját ritkítóan hosszú pálya adatott meg neki, melyen főnixmadárként minduntalan újjászületett. Utoljára a tavalyi évadnyitón hallhattam a Három a kislány szomorkás duettjében (Kalmár Magdával). Akkor újra magával ragadott találó egyszerűsége, melynek köszönhetően az elcsépelt dallamok és mondatok is váratlanul felszárnyaltak és értelemmel teltek meg.

Tudomásom szerint sosem tanított, hivatalosan biztos nem. Nyilván nem akart szembesülni azzal, hogy a megtaníthatatlan birtokában volt, ami egy művésznél vagy van, vagy nincs. Vagy nagyon is tisztában volt vele? Ez már sosem derül ki. Azt bizonyára tudhatta, hogy a technika csak kellék, s hogy a lényeg az Ember. Az előbbi nélkülözhetetlen, de a fontos, a pótolhatatlan mégis csak az Emberség.

Ilosfalvy Róbert búcsúztatása legvégén hosszan, nagyon hosszan állt a gyerekkori barát hatalmas fényképe előtt. Egyetlen mozdulat nélkül búcsúzott a sok száz közös este partnerétől. Valahogy elköszönni is nagyon sajátosan tudott.

Tavaly a Momusnak adott rövid interjújában ezt mondta: „Mi azt kaptuk Istentől, hogy az emberek hasznára éljünk, ne pedig kárára. Én is igyekeztem ennek élni.”

Nyuszi Bácsi! Te most átugrottad azt az árkot.

Köszönünk mindent, pihenj békével!