Marina, Marina, fizessél te jogdíjat!

„A munkásszállás nem apácazárda,
az uralkodó osztály lakosztálya.
Kultúrcella, sok-sok vidám elvtárs,
brigádverseny, televízió.”

Így énekelte a Marina zenéjére Föld S. Péter szövegét a Neoprimitív zenekar valamikor a nyolcvanas évek legelején. Bár néhány fogalom már elavult, a négy sorban felvillantott életkép tulajdonképpen a mai napig aktuális maradt, a különbség csak annyi, hogy a szellemi tivornyák ellenértéke kissé megnövekedett, ráadásul már akkor is meg kell fizetni, ha a munkások sem kulturáltan, sem kulturálatlanul nem szórakoznak a szálláson.

Jól példázza ezt egy ismerősöm története, aki nemrég szállást bérelt néhány munkásának, s kisvártatva kapott egy igen érdekes tartalmú, hivatalos levelet. A feladó kicsiny hazánk bátor jogvédő szervezete, az Artisjus volt, amely szervezet megkérte ismerősömet, lesz szíves egy tekintélyes összeggel megnövelni bevételüket. Természetesen indoklás is volt – méghozzá olyan, amely utcahosszal lehetne nyertes egy abszurd történeteket díjazó versenyen.

No, nézzük, mi volt az érvelés lényege:
A törvény értelmében jogdíjat kell fizetni a közös helységekben elhangzó muzsika után – elvileg így tesznek például egy kocsmában is, ahol szól a rádió –, s a zeneszolgáltatás szándékát előre jelezni kell a jogvédő felé, hiszen az iroda munkatársai a szolgáltatás megtörténtét (vagy meg nem történtét) utólag nem tudják ellenőrizni.

Na, mármost, a példánkban emlegetett munkásszálláson történetesen volt egy közös helyiség, mégpedig az ebédlő. S botor cégvezetőnk, miután fogalma sem volt bejelentési kötelezettségéről, értelemszerűen nem jelentett semmit. Az Artisjus pedig rutinból csapta le a magas labdát: abban az ebédlőben bizonyára szólt zene, a cégvezető bizonyára tudta kötelezettségét, csak lapított, mint szar a fűben, megpróbálta sumák módon elkerülni törvénysértő passzív magatartásának következményeit, így hát fizessen csak.

(Tudom, hogy nem feltétlenül tartozik a tárgyhoz, de itt szeretném közbevetőlegesen megjegyezni, hogy a szorgos munkával beazonosított ebédlőben természetesen egy fia hangforrás nem üzemelt – leszámítva persze a munkások hangképző szerveit.)

Érdekes, hogy amikor az APEH, a VPOP, az OEP és egyéb prémiumkategóriás mumusok kiszabnak valamiféle bírságot, akkor lehetőség van levelezésre, egyeztetésre, fellebbezésre, konzultációra, lesírásra vagy részletfizetés igénybevételére. Igaz, ezek végrehajtói, hatósági jogkörrel rendelkező szervezetek. Ezzel szemben, ha egy karitatív szerepben tetszelgő egyesület (!) azt mondja, hogy pengesd csak ki a gempát édesem, az ellen apelláta nincs – mint arra leveleikben még fel is hívják a delikvensek figyelmét.
Dictum, fuck tum. Meg punktum.

Nincs még vége:
Mint írták, a szerzői díj számításának alapja a közzétett, mindenkor érvényes Jogdíjközlemény díjtétele. Tekintsünk most el attól az elhanyagolható ténytől, hogy kevés érintett böngészi rendszeresen a közismert és népszerű Jogdíjközleményt, s fókuszáljunk inkább arra a gyönyörű jelenségre, mely a kipostázott (részletezett!) számlán virít: az öt forintra kerekítés korában fillérre (szó szerint !!!) számolják ki az árat. (És természetesen ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a bájos kis fillérekből ilyen-olyan kerekítések és áfásítások után, hogy, hogy nem, egészen szabályos, nullára végződő összeg jön ki.)

Hát, igen. Lehet fizetni. Így jár az, aki galád módon éhező művészek szája elől vonná el a betevő falatot – függetlenül attól, hogy fingja nincs, miképp kérhetnek számon rajta olyasmit, amit nem követett el. De tény, ami tény: még csak felbecsülni sem lehet, hogy e jogsértő magatartás következményeként hány művésznek rendült meg drasztikusan anyagi helyzete, s hány remekmű megszületését gátolta meg az, hogy néhány munkás nem hallgatott semmit a szálláson.

Legalább lett volna a szakinál egy stikában becsempészett, ütött-kopott MK-27-es! Akkor meghallgathatták volna egy régi, ezerszer másolt kazettáról a Neoprimitív Marina-bluettjének záró sorait is:
„A körmöm nő, a reálbérem csökken,
a pénz ugat, a kutya boldogul.”