Maria bőre és a reklám (Dohogó jegyzet egy lemez ürügyén)

Egy kedves ismerősöm Callas-CD-t ajándékozott nekem.
A lemez kivétel nélkül élő felvételeket tartalmaz, az egyetlen francia nyelvű Habanera kivételével mind-mind olasz áriák, többségük a bel canto sűrűjéből: Bellini, Boito, Donizetti, Mascagni, Puccini, és sok-sok Verdi.

A CD-n tizennyolc tracken összesen tizenhárom szám található. Nem, nem ellentmondás, ugyanis egyes áriákat kettévágtak. Ez még önmagában nem lenne baj. Az viszont igen, hogy az ária első és második fele között olykor 2-3-4 másik számot hallunk. Mondjuk a Norma-ária első és második fele között van még két különböző Verdi-részlet is. Ne gondoljuk, hogy ezt még nem lehet fokozni, mert például az Abigaille-ária második felét három számmal elébb hallgathatjuk, mint a bevezető jelenetet és recitativót. Abszurdum, de még mindig nincs vége!

A tracklistán az áriák nem a darab címe szerint vannak feltüntetve, hanem csak a kezdősoruk olvasható, imígyen: O Mio Bambino Caro (Puccini). A CD címe is csak ennyi: Di Tale Amor – a lemezkezdő szám, A trubadúr szopránáriája (második részének) első szavai.

Bár nem lemezkritikának szánom, de nem lehet elmenni a produkciók minősége mellett. Van itt minden az isteni Callas változatos pályájából. A Casta Diva pókháló-érzékenységű világcsúcs előadása a mérleg egyik oldalán, a gyalázatos Carmen-részlet (ritka nagy szövegbakival) a másikon, s a kettő között bármi, amit el tudunk, amit el lehet képzelni. Azon ne nyissunk most vitát, hogy Callasnak a maga fantasztikus múltjával miért kellett romos korszakában is közönség elé állnia. De vajon, aki ezt a lemezt összeállította, miért gondolta, hogy ezekben a katasztrofális jelenetekben bárki élvezetét fogja lelni?

S itt át kell térni egy másik területre. Ugyanis ez nem lehetett szempont. Ez a CD nem azért született, hogy örömöt okozzon a hallgatónak.

A lemezt amúgy egy ismeretlen holland kiadó adta ki, nevét a neten sem találtam. Az már szinte „természetes”, hogy a borító nem tartalmazza a közreműködő zenekarok, operakórusok, karmesterek nevét és az előadások helyszíneit. A felvételek időpontjait is csak tippelni tudom – a díva hangi állapotának függvényében –, az 50-es évek közepe és a 70-es évek közepe közé saccolhatók, elég változatosan.

Azt gondolom, hogy a sok ismeretlen tényező valójában mindössze egyetlen dolgot jelent: nem sok jogdíj fog ebből bárkinek befolyni. Callas jogutódait sem irigylem, de az ismeretlenségben maradt együtteseknek és dirigenseknek még ennyi esélyük sincs.

Ez a lemez ékes bizonyítéka annak, hogy a szomorúsorsú énekesnőről még mindig van lenyúznivaló. A sok ezer előadás, sok ezer válogatás után még mindig lehet egy mégegyet a piacra küldeni. A bevétel szentesíti az eszközt? Ebben a láncolatban lényegtelen szerepe van a művésznőnek, mint ahogy e gusztustalan válogatás megvétózására sincs lehetőség. Marad a bálványgyalázat?

Nem vigasz, hogy nem egyszeri történetről van szó. Hogy alkotó- és előadóművészek százai vannak – persze nem egyforma mértékben – ilyen helyzetben. A legfrissebb példa Michael Jackson, akinek szomorú halálát követő ötödik napon(!) már árulták a tragédiájáról szóló könyvet a pesti aluljáróban. A profit mindenekfelett. Elég, ha csak megnézzük – visszahúzódva saját törékeny komolyzenei csigaházunkba –, ki és milyen szlogenekkel tör utat magának a mindenható publikum kegyeit keresgélve. Van itt minden. A hangszer páratlan virtuóza, a voce utolérhetetlen királya, s a jelzők között – elorozva valós identitásuktól – fölbukkannak olykor olyan nevek is, mint Bach, Paganini, Horowitz, Menuhin, Caruso, Pavarotti. És ezek a jelzők szinte sosem a valós teljesítményt jelentik, hanem csak valami sanyarú pótlékot, amelyben e – valódi értékeket képviselő – nevek beszennyeződtetnek mindennapi percemberkék, haszonleső művészutánzatok és az arculatuk fölépítésével megbízott kullancsok által.

Persze a hazugság, az átverés mértéke nagyon eltérő. Akad, aki „csak” annyit biggyesztett karmesteri életrajza végére, hogy Ferencsik tanítványa volt (aki sosem tanított, s nyilván nem ok nélkül). A másik, nem igazán jelentős énekes szólistát meg „Harnoncourt vezényelte” (csak azt felejti el hozzátenni, hogy ő akkor a kórusban állt). A harmadik soha meg nem rendezett (és persze jó távoli) versenygyőzelmekről tudósít lelkesen. A negyedik mindössze lemezének példányszámát szorozza föl tízzel.

De ne gondoljuk, hogy mindez csak a XX. század végének, a XXI. század elejének szomorú terméke. Mint ahogy a valóvilágos intim „tudósítások” sem korunk termékei. Péterfi István már 1925-ben morgolódott egy jó hosszút a Világ hasábjain A reklám művészete és a művészet reklámja címmel „a közönség legalacsonyabb ízlésének kiszolgálása” kapcsán. Ő leginkább a közönség átverése miatt volt dühös, és szót emelt a hazudozós önreklám mértéktelen térnyerése ellen, olyan példákat hozva fel, amikor például a külhonban mérsékelten szereplő (mára ismeretlenségbe süllyedt) művészt itthon akkora sajtóhozsannával fogadták, mintha egyenesen a Parnasszusról tért volna vissza (tudom, vaskos képzavar). Úgy tűnik, nincs új a nap alatt, a címkék nem sokat módosulnak, csak a mögéjük írt nevek változnak.

Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a közönségnek fel kell (kéne) nőnie az efféle mindennapi butítás átlátására. Hogy a leírt szó akkor is mértéktartással kezelendő, ha plakáton látjuk, sőt: akkor csak igazán. És hogy már az első feltűnő jelekből lássuk a lemezborítón, mikor vagyunk átverés tárgyai, s mikor nyúznak le újabb bőrt szegény, védekezni már nem tudó kedvencünkről.