Magyar pálcamesterek Amerikában

Az első világháborút követő társadalmi átalakulások és a nácizmus európai tombolása nélkül Amerika zenekari kultúrája nem tartana ott, ahol ma tart. Bármennyire is keresetten, vagy könyvízűen hangzik az iménti megállapítás, tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok szimfonikus zenekarainak mai, átlagosan igen magas színvonala aligha lenne elképzelhető azon karmesterek és zenészek nélkül, akik a húszas évek fordulatai nyomán kerültek, majd a fasizmus, illetve a nácizmus elől menekültek az Újvilágba.

Meglehet, közhely, de legalábbis sokat emlegetett faktum, hogy ennek a magas nívón művelt szimfonikus kultúrának az alapjait nem kis részben magyar dirigensek rakták le a húszas évektől kezdve egészen a nyolcvanas évekig. Reiner és Solti chicagói diadalai, Széll György legendás „The Cleveland Sound”-ja, Ormándy Jenő sok évtizedes, megbecsült építőmunkája a Philadelphia Zenekarnál csak a leggyakrabban említett momentumok. Mellettük számos fontos magyar Maestro járult hozzá a nem mindennapi fejlődéshez, az amerikai zenekari struktúra mai képének kialakításához. Mindemellett lemezfelvételek hosszú sora teszi lehetővé, hogy munkájukat, eredményeiket, sikereiket a mai hallgató is, szinte évről évre haladva a zenetörténetben, nyomon kövesse.

Az összkép persze árnyaltabb, mint azt a felületes szemlélő láthatja, s a magyar dirigensek amerikai tevékenységének vizsgálata távolról sem merül ki a fent említett mesterek magasztalásában. A könnyebb eligazodást és adatolást szolgálja az itt következő vázlat.

Jóllehet, gyakoriak voltak az Európából érkezett vendégek a század első harmadában is, de a folyamat, melyben az európai karmesterek (köztük elsőrangúak) valósággal elárasztották az amerikai zenei életet, a harmincas években vette a legnagyobb lendületet. Az üldöztetés, az ellehetetlenítés vagy a soviniszta légkör elől menekülő dirigensek gyakran otthonra és tisztességesen jövedelmező állásra találtak az USA szinte bármely területén, Ohiótól Kaliforniáig, Texastól Pennsylvaniáig. Az Óvilágába jutó hírek a felkészült, lelkes amerikai zenészekről és a magas fizetésekről sokakat csábítottak. Ahogyan politikai értelemben, úgy mindinkább kulturális értelemben is megszakadni látszott az a fajta izolálódási kísérlet, melyet Amerika az európai trendekkel szemben folytatott. A XIX. századot jellemző elzárkózási kísérlet már a múlt század első negyedében elhalványult.

Nem mellékes a körülmény, hogy számos nagynevű karmester szolgált a harmincas éveket megelőzően is arrafelé: a francia Pierre Monteux például már 1919-től öt éven át dolgozott a legmagasabb pozícióban a Bostoni Szimfonikus Zenekarnál, annál az együttesnél, ahol elődei között Nikisch Artúrt (1889–93) és Karl Muckot is megtalálni (1906–8, majd 1912–18). A bolsevikok elől Amerikába emigráló Serge Koussevitzky 1924-től 1949-ig tevékenykedett ugyanitt. Mellettük 1920-tól majd három évtizeden át a német-holland Willem Mengelberg látta el a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatói teendőit Arturo Toscanini érkezése előtt, 1922 és 1930 között.

A harmincas és negyvenes években pedig már olyan nevekkel találkozni a nagy amerikai zenekarok élén, mint Otto Klemperer (Los Angeles-i Filharmonikusok, 1933–39), Bruno Walter (1923-tól először a New York-i Szimfonikusok, majd más zenekarok alkalmazásában, de sehol sem zeneigazgatóként), Dmitri Mitropoulos (Minneapolisi Szimfonikusok* 1937–49) és a már említett Pierre Monteux (immár a San Franciscó-i Szimfonikusok élén, 1935–52). Továbbá ritkán emlegetett, érdekes mozzanat, hogy a Seattle-i Szimfonikus Zenekar igazgatóját 1941 és 1944 között Thomas Beechamnek, a New York-i Filharmonikusokét 1936 és ’41 között pedig John Barbirollinak hívták.

Ha Nikisch Artúr bostoni kalandjától eltekintünk, elmondható, hogy ebben az időszakban kezdődött meg a magyar karmesterek térnyerése az Egyesült Államok különböző részein. A budapesti születésű Blau Jenő, ismert nevén Eugene Ormandy, 1921-ben került Amerikába. Tíz évvel később – Mitropoulos elődjeként – már a Minneapolisi Szimfonikusok élére nevezik ki, majd 1936-ban vált, s a Philadelphia Zenekar vezetőjeként dolgozik egészen 1980-ig, azaz közel négy és fél évtizeden át.

A szintén pesti Reiner Frigyes Ormandyhoz hasonlóan a húszas évek elején érkezik az USÁ-ba, s először Ohióban, a Cincinnati Szimfonikusoknál kap zeneigazgatói állást. Később, 1938-tól kezdődően tíz esztendeig tevékenykedik a Pittsburghi Szimfonikusok alkalmazásában, majd 1953 és ’62 között a Chicagói Szimfonikusokat „trenírozza”, s sokak szerint a kontinens legjobb együttesét neveli ki.

A világháború alatt költözik végleg az Egyesült Államokba Széll György, aki többéves, elsősorban New Yorkhoz kötődő munkák után 1946-ban lesz a Cleveland Zenekar zeneigazgatója, mely címet 1970-ben bekövetkezett haláláig őrzi.

Azt hihetnénk, hogy Amerika gazdagabb, északi vidéke vonzotta inkább a bevándorló muzsikusokat. Ha a magyar dirigensek állomáshelyeit vizsgáljuk, valahogy mégis Texas államra kell mindenekelőtt figyelmeznünk. Houston és Dallas szimfonikus zenekarai ugyanis több magyar karmestert is foglakoztattak a II. világháborút követően. Kevesen tudják, hogy Fricsay Ferenc 1954-ben egy fél szezont töltött a Houston Symphonynál (az évadot azután már Beecham fejezte be), Solti György pedig első komolyabb amerikai teendőit a Dallasi Szimfonikus Zenekar alkalmazásában végezte 1961-62-ben, s csak jó pár év elteltével, 1969-ben került a Chicagói Szimfonikusok élére, ahol több mint két évtizeden keresztül igazgatta az együttest. Úgyszintén Dallas volt Doráti Antal egyik első amerikai állomáshelye: 1946-tól ’49-ig szolgált itt zeneigazgatóként, majd Minneapolisban (1949–60), később Washingtonban (National Symphony Orchestra, 1970–77), azután Detroitban (Detroit Sympohony Orchestra, 1977–81) dolgozott.

Három nevet érdemes még feltétlen megemlíteni a magyarok karmesterek sorában, Somogyi Lászlóét, Rozsnyai Zoltánét és Erős Péterét. Ők mindannyian az 1956-os forradalmat követően hagyták el az országot. Somogyi 1964-től ’68-ig a Rochesteri Filharmonikus Zenekarnál (NY) töltötte be a legmagasabb tisztséget, Rozsnyai pedig 1965 és ’68 között igazgatta a Clevelandi Filharmonikusokat, majd ’67-től ’71-ig a San Diego Symphonyt. Ugyanennél a dél-kaliforniai együttesnél kapott zeneigazgatói állást később Erős is (1971–80).

Szinte számtalan név és ehhez csatolt évszám sorakoztatható fel itt, mely csupán a magyar dirigensek zeneigazgatóként való foglalkoztatását keretezi. Emellett számos magyar dirigens kapott kisebb nagyobb szerepet különböző amerikai együtteseknél alkalmi vagy állandó vendégkarmesterként. Legutóbb Fischer Iván lett első vendégkarmester Washingtonban. Csak remélni tudjuk, hogy Fischer amerikai tevékenysége egy még tovább folytatódó sorba illeszkedik.

* az együttes mai neve: Minnesota Orchestra