Macskatermészet és elefántagy – Szinetár Miklós 80
1954 különös hangulatú őszén egymást érték az országban a Csárdáskirálynő-premierek. Nyilván nem lehetett véletlen, hogy annyi színháznak pont akkor jutott eszébe műsorra tűzni Kálmán Imre örökzöldjét, de most ez lényegtelen. Szóval, gyors egymásutánban októbertől decemberig a szolnoki, a pécsi, a győri, a fővárosi operettszínházi, a debreceni, s a szegedi teátrum közönsége tapsolhatott Sylviának, Stázinak, Bóninak, Miskának és a többieknek.
Mégis, ha az utókor emberét megkérdezzük, hogy mi jut eszébe az 1954-es Csárdáskirálynő kapcsán, akkor kivétel nélkül mindenki az operettszínházas produkcióra fog gondolni. Arra az előadásra, amit egy akkor 22 esztendős fiatalember rendezett: Szinetár Miklós.
Aki akkor már túl volt három önálló rendezésen (ebből kettő az Operettben), mégis szokatlan helyzet, hogy egy kölyökkorú rendező elé pakolnak olyan nagyágyúkat, mint akkor. Mert persze abban, hogy az az előadás legendává válhatott, nagy szerepet játszott a szereposztás is: Honthy Hanna, Németh Marika, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert, a karmesteri pálcát pedig Bródy Tamás tartotta kezében. Rosszmájúbb vélemény szerint (olvastam ilyet) ezeket a sztárokat meg sem kellett rendezni. Ugyanakkor ennek a másik oldala (Szinetárnál sokszor van másik oldal), hogy ezek a nagyvadak már a minőség okán sem tűrtek meg maguk előtt alkalmatlan vezetőt. Mindegy is ma már, a lényeg, hogy az ifjú Szinetár Miklós egy életre eljegyezte magát a zenés műfajjal. Szerelem, ahova a hűtlenkedések idején is vissza lehet térni.
Mert azért abból is volt bőven. (Essünk túl ezen mielőbb.) Tetszik, nem tetszik, mondjuk ki: Szinetár Miklós nem közvetlenül a rendezéseivel tette a legnagyobb hatást a magyar… és itt mindjárt meg is kell állni, mert Szinetár működése nem korlátozódik egyetlen területre. Színházi rendezéseinek száma 120 fölött van, a műfaj elég változatos volt, próza, operett, musical, opera. Nem volt finnyás, szovjet munkásoperett éppúgy volt közöttük, mint klasszikus dráma, Broadway-musical éppúgy, mint kortárs opera. De nem kisebb televíziós munkássága sem, hiszen számos tévéfilm fűződik nevéhez. S köztük az első magyar televíziós opera is, 1963-ban elég rendhagyó módon egy kortárs olasz komponista alkotása (Luigi Dallapiccola: Az éjszakai repülés).
Mert, hogy szavamat ne felejtsem, Szinetárt sehol sem a rendezései tették naggyá. Igen-igen korán megtalálták a vezetői feladatok. Még ifjonc volt, amikor az Operett főrendezője lett. Gáspár Margit vette oda, csak a jó ég (és talán Szinetár) tudja, milyen háttéralkuk részeként. Majd amikor az örökös jó barát, Petrovics Emil oldalán megalakította a Petőfi Színházat, annak művészeti vezetője lett. Itt megint legendát teremtett: létrehozták az első magyar musicalprodukciókat. De amikor dőlni látszott az építmény, óvatosan továbbállt, s még épp időben. (Ezt, mondjuk, még Petrovics is rossznéven vette.) Egy vadonatúj intézmény, egy múltnélküli műfaj szolgálatába állt bő negyedszázadra: Magyar Televíziónak hívták. Volt főrendező, művészeti vezető, művészeti igazgató, elnökhelyettes. S amikor a műfaj leáldozott (ezt ma már pontosan lehet látni), időben lelécelt. Mondjuk, ebben a rendszerváltásnak nevezett történelmi akció segített neki. De bántódása még képletesen sem esett. Macska, aki mindig puhára esik. Talán egyetlen vezetői pozíciója nem váltotta be a reményeit, amikor 1987 és 1990 között a(z abban a formában soha meg nem épült) Nemzeti Színház felépítésének kormánybiztosa volt.
És jól jött ki a tévézésből, mert visszatérhetett a szerelemhez: 1993-tól a Fővárosi Operettszínház igazgatója, 1996-tól pedig az Operaház főigazgatója lett. Igen zűrös időszak után a megnyugvást hozta a Házba. Kétszer is (ez idáig), mert miután az első mandátuma lejárt és utána megint csak a zűrzavar lett úrrá, a társulat visszakunyerálta. Nem volt egy reformer direktor: ezzel minden jót és egyben minden rosszat elmondtam.
Ebből az időszakból ered a mondása: az Operaház lassú mozgású tengerjáró, gyors eredményekben bízó, kapkodó döntések itt aligha működnek. Ez, elődei és utódai munkásságát tekintve, eddig igazolódni látszik. Igyekezett mindig mindenkivel jól kijönni. Néha már oly meghökkentő kompromisszumkészséggel, amit ellenségei a hatalom megtartása érdekében tett megalkuvással magyaráznak. Ja, igen, a pozíciók halmozása ellenséghalmozással is járt, de Szinetár ezt elég jól és türelmesen viselte.
Az Operaházba nem az elsőként ott 1959-ben megrendezett Fra Diavolóval tette be a lábát. Ott volt már az 50-es évek elején, amikor rendezőtanoncként Nádasdy Kálmán intézményében teljesíthette a kötelező penzumot. Vajon ki van még közöttünk, aki ott volt Székely Mihály és Svéd Sándor mellett, amikor együtt próbálták a Simon Boccanegrát? Valahogy mindig sikerült elképesztő partnereket kifognia. Közvetlen közelről csodálhatta a legnagyobbakat. Figyelt, megjegyzett mindent, és nemcsak az Operánál. Mert ráadásul elefántagya van.
Az Operaházban – ha jól számoltam – eddig (ezt hangsúlyoznám) huszonkét rendezése volt. E munkák nem fordították föl a világot, értelmezései nem szabtak a műfajnak új irányt. Hiszem, hogy Szinetár nem is akarta ezt. Nem az a típus. Soha nem borította rá a karmesterre az asztalt, nem rúgott ki senkit a főpróbáról. Kiabálni sem sokszor hallották. Itt is a kompromisszumok embere volt. Egyszer mondott valami olyasmit, hogy ha nagyon nagy vész van, ki kell menni a WC-re és a probléma megoldja önmagát.
Szinetár Miklós legnagyobb és legizgalmasabb titka ma az, hogy a nagy idők nagy tanúival dolgozott napi szinten együtt, ráadásul ezekre pontosan emlékszik is. A szegedi Dóm téren különösen sokat rendezett. Az első munkája a János vitéz volt. A címszerepben Sárdy János, Iluska Házy Erzsébet, Bagót Fodor János keltette életre, a Francia királyt Rajz János (jaj, miért is nem vette föl a Rádió?), a gonosz mostoha Gobbi Hilda volt. Kell-e e névsornál többet mondani? Vajon hányan lehetnek köztünk tanúi e fél évszázaddal ezelőtti előadásnak? S ha ma megkérdeznénk, Szinetár pontos és szabatos mondatokkal, éppúgy, mint mindig: kedvesen, kulturáltan, szaftos anekdotákkal mesélne erről a produkcióról éppúgy, mint bármi másról. Szinte olyan hitelesen, mintha a rádióban élőben hallanánk magát az előadást.
Az általam legcsodáltabb képessége pontosan ez. Mindenkiben meglátni, meghallani a csodát. És megőrizni. A mai magyar kultúrában nincs senki, aki Szinetárhoz hasonlóan tudna mesélni arról a hőskorról. Macskatermészet és elefántagy. Mindkét állat a szívósságáról és a hosszú élettartamáról híres.
Kívánom a ma 80 esztendős Szinetár Miklósnak, hogy még sokáig mesélhessen jó egészségben, s mi sokáig hallgathassuk történeteit! Rendezői és igazgatói munkásságának megítélését meg bízzuk nyugodtan az utókorra!
