Londoni mozaikok, 2007. október

2007. október 12.
Royal Opera House
A Rajna Kincse – diákoknak

Amikor a Covent Gardenben Wagner Ring-ciklusát adják, a jegyeket hónapokkal a hivatalos pénztárnyitás előtt kiárusítják; tekintet nélkül arra, hogy ki vezényel, ki rendez, vagy ki énekel. Aki nem tagja az operaház hivatalos baráti körének – vagyis aki nem vásárolhat belépőt a hivatalos dátum előtt –, csak utólagoson visszaadott jegyben reménykedhet. Viszont a most októberben lezajlott két ciklus között beiktattak egy külön előadást, A Rajna kincsét, diákok számára. Jegyet csak diákkártyákkal rendelkezők vásárolhattak, kizárólag az Interneten keresztül, és legkorábban 10 nappal az előadás előtt. A szereposztás megegyezett a két cikluséval, de az árakat nagyon leszállították: a legdrágább jegy 200 helyett 35 fontba, a legolcsóbb (harmadik emeleti állóhelyre) 8 helyett 3 fontba került.

A két teljes ciklust – mint két évvel ezelőtt is – a Covent Garden zeneigazgatója, Antonio Pappano vezényelte: akkor is, most is rengeteg próbával. Viszont a diákelőadást egy fiatal karmester dirigálta – Rory Macdonald korrepetált énekeseket, Pappano minden próbáján ott volt, és ismerte a partitúrát. De az operát az október 12-i előadás előtt még soha nem vezényelte. Ekkor viszont ő irányította a Covent Garden zenekarát, a világ egyik leghíresebb Wotanját (Sir John Tomlinson 10 éven keresztül volt Wotan Bayreuth-ban), és jó néhány tapasztalt, világhírű énekest. Nem mondanám, hogy ez a produkció többletet adott volna a Wagner-tradiciókhoz. Viszont nem volt rosszabb Pappano előadásainál. Sőt!

Cambridge-i egyetemi tanulmányai befejezése után a fiatal Rory Macdonald Budapesten kezdte karmesteri tanulmányait: két évig itt élt, a Fesztiválzenekaron gyakorolt, és velük debütált karmesterként. Egy tavalyi angol nyelvű interjúja szerint Budapest nagyon megedzette. Ez érthető, több szempontból is.
Budapest tehát büszke lehet Rory Macdonald október 12-i Wagner-előadására!

***

2007. október 13.
Queen Elizabeth Hall
Dido és Aeneas – bábukkal

A Temze déli partján álló South Bank Centre színháznak, mozinak, múzeumnak, és több koncertteremnek ad helyet. Egyik rezidens zenekara, az Orchestra of the Age of Enlightement régizenei együttesnek számít, de munkájukkal kapcsolatban elég gyakran lehetne megkérdőjelezni ezt a kategóriát. Purcell operája, a Dido és Aeneas, és a Marlowe-színdarab (Dido, a karthágói királynő) is kétségkívül régi alkotás. Viszont nem hinném, hogy a két mű összeolvasztott előadása – pl. egy jelenet innen, egy jelenet onnan, vagy egy sor innen, egy sor onnan – valóban autentikusnak mondható. Pláne, amikor három Dido és három Aeneas szerepel egyszerre: az énekes és a színész Dido (és ugyanígy Aeneas) együttesen mozgatott egy kb. egy méter magas bábut, amely a mozdulataival előadta a cselekményt. Mindegyik szereplő ugyanígy jelent meg, habár a többi bábut csak egy-egy énekes mozgatta. Ez érvényes volt a kórusra is. Az egész énekesgárda (és a két színész) fekete munkaruhát viselt, a bábuknak viszont gyönyörű, többször is cserélődő jelmezeik voltak: az énekes énekelte áriáját, mialatt átöltöztette a bábut. Senki sem figyelt a karmesterre: egyrészt, mert úgysem látták (a zenekar fele háttal ült neki), másrészt, mert a bábuk mozgatása sok figyelmet igényelt. Csak a csoda tartotta össze az együttest, de sajnos nem mindig. Pedig volt az énekesek között néhány igazán nagy művész (pl. Sarah Connelly, Dido szerepében), akik nagy élményt nyújthattak volna.

***

2007. október 16.
Barbican Hall
Gidon Kremer és a Kremerata Baltica

A Barbican hasonlít a South Bank Központhoz: itt is van mozi, színház, koncertterem és ráadásul egy nagyon jó könyvtár is.
Gidon Kremer és a Kremerata Baltica a vártnál még jobb teljesítményt, vagyis nagyszerű művészi élményt nyújtott. Kremer volt a szólista/karmester Arvo Pärt Passacaglia című darabjában, továbbá Mendelssohn d-moll hegedűversenyében. A művész finoman és nagyon kevés mozdulattal – agresszív intés vagy durva hegedűhang elkerülésével – irányította a rendkivül fegyelmezett, és magas technikai tudással rendelkező fiatal tagokból álló együttest (amelyben az átlag életkor 27 év). Beethoven Op.127-es vonósnégyesének zenekari átiratát (Victor Kissine feldolgozásában) Kremer a hangversenymesteri székből vezette. Itt is minimális mozdulatokkal és maximális eredménnyel irányított. Mint sok más híres hangszeres művész, Kremer is túllép a szólista/kamarazenész funkciónál. Viszont ő karmesteri tevékenység közben is marad továbbra a hegedűnél, amelyet tisztelettel és virtuózitással kezel.

***

2007. október 18.
English National Opera
Poppea megkoronázása

A Poppeával nagyon csúnyán bánt el Chen Shi-Zheng rendező, akit másodszor kért fel Monteverdi-opera rendezésére az Angol Nemzeti Opera. Ez London legnagyobb színháza, úgy a színpad méretét, mint a befogadóképességet tekintve (2400 néző fér be ide). Monteverdi sokkal kisebb térre írta operáit, de ettől függetlenül nincs mentség arra, hogy a háttérben megállás nélkül a témával nem összekapcsolható filmet vetítsenek, továbbá cirkuszi artistaprodukciók, és egy jávai táncegyüttes színezze az operai jeleneteket.

Az énekes szólisták sokkal kevesebb teret kapnak: Octavia az egész opera alatt egy tákolmányon ül, ami jelenetenként ágy, trón vagy kocsi. Poppea is csak kb. két négyzetmétert kap egy hajószerűség tetején, bár ő végül lejön a koronázásra – vagyis jelen esetben az azt helyettesítő merev felvonulásra. Ottone nem csak leplezi magát Drusilla ruhájában (amikor indul Octaviát megölni), de magas sarkú cipőben, hosszú szőke parókával és egy rendkívül nőies kombinében, olcsó fogással buzdítja nevetésre a közönséget. Közben Drusilla átöltözik férfiruhába, mindketten élvezik és hosszabbítják a szerepcserét. Arnalta, Poppea hűséges szolgálója itt egy nevetséges férfi, ízléstelen női ruhákban. Utolsó áriájában (amikor örül, hogy végül is jómódú lesz, habár jobban szeretett volna gazdagként kezdeni és szegényként meghalni) felemeli ruháját, és mutatja fenekét a közönségnek.

Az olcsó mulattatás ellenére a Senecát játszó, méltán nagynevű Robert Lloyd gyönyörűen énekelt. A többi énekes is kitett magáért, de a rendezés tönkretette a jó vokális teljesítményeket. A zenekar – melyben meglehetősen sok muzsikus játszott – részben operaházi tagokból, részben importált barokkspecialistákból állt. Volt három csembaló, orgona, három lant, és még sok minden más. De Monteverdi zenéjét sokkal szebb interpretációban, és sokkal jobb rendezésben láttam néhány évvel ezelőtt, amikor a Budapesti Kamaraopera – Moldován Domonkos rendezésében, Németh Pál vezényletével – vendégszerepelt egy kis londoni templomban.

Utóirat: az angol zenekritikusok nagyon rossznak ítélték meg az Angol Nemzeti Opera Poppea-előadását.