Liszt 200

Világpolgár, abbé, pozőr, újító, pedagógus, zongoravirtuóz, zeneszerző, karmester, zeneakadémia, repülőtér, tér, kisbolygó, kráter, -rapszódia.
Liszt.
200.

*

Olvasom a hírekben: „[Liszt Ferenc] [k]orának olyan személyisége volt, mint manapság a rocksztárok”. Legalábbis ezt találta mondani Frédéric Mitterrand francia kulturális és kommunikációs miniszter a minap. Ami a „kommunikációt” illeti, első olvasatra valóban jól cseng a dolog, mármint Lisztet a jelen ünnepelt rocksztárjaihoz hasonlítani, hisz látjuk a magyarországi – egyébként színvonalas – Liszt-kampányok némelyikét, mely szintúgy ilyetén imázzsal operál. Ám ami a valóságtartalmat illeti, úgy már kevésbé tetszik hitelesnek a dolog. Lisztnek aligha van arra szüksége, hogy Photoshoppal retusálják maivá, divatossá, fogyaszthatóvá, éspedig nem kevésbé, mint Mozartnak vagy Beethovennek. Persze lehet, hogy a miniszter úrnak aznap épp ezt a maszlagot adták a szájába, hogy Lisztet maga is a körülrajongott haknizenész közérthető idiómájába álmodhassa. Nem kétlem, hogy okkal, de éppen rocksztár? El tudunk képzelni olyan Liszt Ferencet, aki nem ismeri a kottát? Vagy hinnénk, hogy egy igazi mai Liszt-rocker apasági nyilatkozattal zokszó nélkül a nevére venné vadházasságban született gyerekeit? Vagy a rocksztárok ma könyvet írnak? Azután felajánlják a Madison Square Garden-beli koncertjeik bevételét a veszprémi iszapkatasztrófa károsultjainak javára? És el tudjuk képzelni, mondjuk, Alice Coopert bármely egyház felkent papjainak sorában? Nem eresztem tovább a fantáziámat, inkább meghallgatom harmadszorra is a Gyászgondolát. Elektromos gitár-átiratban. Metál!

Balázs Miklós

*

Weber Felhívás keringőre című műve rögtön a keletkezése után nagyon népszerűvé vált, minden zongorista repertoáron tartotta, és természetesen Liszt is gyakran műsorra tűzte.
A lassú bevezetés és a kadencia fölé Weber egyfajta programot is mellékelt (felkérés, majd amikor a hölgyet visszakísérik társaságához), de ez a közízlés – és persze a szerzői intenciók – alapján ez inkább csak keret, egyfajta függelék volt, indok, hogy az általában operákat komponáló Weber zenéje színpadtól függetlenül is megállhasson a lábán...

Sokat elárul Liszt zenei gondolkodásáról, hogy ennek a szakasznak ő sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított és ezen az alapon szinte átértékelte, új megvilágításba helyezte az egész darabot. Forrás híján most nem tudom pontosan idézni, de lényegében olyasmit mondott, hogy „Ez az! A zenének pontosan ilyennek, tárgyszerűnek, epikusnak és leírónak kell lennie!”

Csak az életmű ismeretében látjuk, hogy ezzel nem a triviális programatikus zenélést célozta meg, sőt, valójában sokkal absztraktabb lett, mint korábban bárki. Egynémely szimfonikus költeményének valóban részletes cselekménye van, és a Villa d'Este szökőkútjai is csobognak, de a művek többségében sokkal elvontabb fogalmak részletes és pontos leírását célozta.
Gondolhatunk a Bölcsőtől a sírig című kompozícióra, vagy éppen a Magyar történelmi arcképcsarnokra...

Absztrakciók tárgyszerű kifejtése a legabsztraktabb művészet nyelvén. Fából vaskarikának tűnik, legalábbis a nagyobb szimfonikus költemények és oratorikus művek végighallgatása nem véletlenül tűnik szörnyen megterhelőnek, fárasztónak. Talán tényleg nem mindenhol sikerült megtalálnia a legvilágosabb megfogalmazást, legközérthetőbb nyelvet, de már a puszta erőfeszítés egész nemzedékeket megtermékenyített.

Mint mondják, a zenei nagyság egyik ismérve az, hogy egy adott szerző vagy mű megszületése nélkül mennyire képzelhető el a kor, vagy az utódok zenéje. Így igaz, azt hiszem, a remekművek tényleg képesek befolyásolni a későbbi közgondolkodást, de Liszt nélkül egyáltalán maradt volna bármi is a huszadik századból?

Dauner Nagy István

*

Hány életet élt Liszt Ferenc?

Először ott volt a világjáró zongoravirtuóz, aki elsőként valósította meg „a koncert én vagyok” elvet. Gyakorlatilag mindent játszott, klasszikust és kortársat egyaránt, ez utóbbiakat előszeretettel a szerzők áhítatos jelenlétében. Minden XIX. századi sztárt lehagyott koncertjeinek sűrűségével és töménységével.
De az ünnepelt csillogásba gyorsan beleunva, korán megjelent, mint zeneszerző is. Önálló alkotásokkal jelentkezett, ami – más pianista-komponistáktól eltérően – messze nem csak a billentyűs művekre korlátozódott. Alkotói termése többszöröse a hasonló életutat befutó kortársaiénál. (Viszonyításul: csak zongoraművei 95 CD-t töltenek meg, műveinek összkiadására évszázada nincs vállalkozó – mennyiségi okokból.)
Az ismertség és az eredményesség hamarosan magával hozta a nemzetközi tekintélyt és a zenei vezetői posztokat is. Karmesterként számos remekmű bemutatója és ősbemutatója fűződik nevéhez, fesztiválokat szervezett, tevőlegesen is részt vett a zenei irányzatok terelésében. Irányítói pályáján megint csak jóval eredményesebb volt korabeli társainál.
De nem hagyhatjuk ki a pedagógust sem, hiszen tanárként is teljes életművet alkotott és hagyott maga után. Nyomában zeneakadémiák születtek, s szinte minden lépését lelkes tanítványok hada követte, akikre – valami csoda folytán – mindig volt valamennyi ideje.
Lisztig talán még egyetlen muzsikus sem volt, aki annyira felül tudott emelkedni a szekértáborokon, aki minden valamirevaló pályatársával személyes kapcsolatot tudott teremteni és tartani, Beethoventől, Chopintől, Gounod-tól, Meyerbeertől, Paganinitől kezdődően egészen Berliozig, Brahmsig, Csajkovszkijig, Schumannig, Wagnerig.
E sokoldalúság mellett még Liszt valódi közéleti személyiség is volt, akinek mindig volt a világ eseményeiről önálló véleménye, és annak hangot is adott.
Kevés véleményformálóbb magyar létezett.

- zéta -

*

A minap, kisgyermekeim okán, ismét egy csokikoncerten voltunk, ahol a két fő műsorszám Liszt 2. és 9. Magyar rapszódiája volt, ezúttal négykezes letétben, természetesen a szerző átiratában. Nem ismertem ezeket a változatokat, de immáron sokadszor figyelhettem meg azt a lenyűgöző dolgot, hogy Liszt esetében az átirat nem a konkrét mű adott előadó apparátushoz való fazonírozása, hanem mindig egyben variáns is, tehát a felrakás mellett a zenei szövet is változik nála. Ezt a fajta improvizatív ötletgazdagságot rajta kívül egyetlen zeneszerzőnél sem fedezhetjük fel, már csak ezért is érthetetlen számomra a Liszttel szembeni ellenszenv, lenézettség, mellőzöttség, mely mind a mai napig tapasztalható. A vád általában felületesség, üres virtuozitás. Ezek a vádak azonban inkább a vádlót minősítik, aki vagy kevés Liszt-művet ismer, vagy rossz előadásban hallgatja őket. Valahol érthetetlen is e félreismertség, hiszen – különösen a Liszttel szemben ellenszenvet tanúsítók által többnyire igen kedvelt Chopinnel, vagy Schumann-nal való összevetésben – egysíkúsággal igazán nem lehet őt vádolni, aki a romantika hódolójának vallja magát, mindenképpen találnia kéne legalább egy tetszőt a kb. 700 (!) kompozíció közül. Ám ez még sincs így.
Nem lenne idevaló, és elég nagy terjedelmet igényelne az okokat firtatni, ehelyett azt javaslom, mielőtt mások portája előtt söpörnénk, nézzünk először magunkba! Csak amolyan gyorsteszt gyanánt – vajon hányat ismerünk (legyünk megengedőbbek: hányról hallottunk már valaha)
   - a 13 szimfonikus költemény,
   - a több mint félszáz egyházi kórusmű (közte tucatnyi nagyobb szabású oratorikus),
   - a kb. 40 világi kórusmű,
   - a 8 saját zongora–zenekari mű,
   - a több mint 70 dal,
   - a 19 Magyar rapszódia,
   - kamaszkori operája,
   - a kb. 350 saját és mások műveiből készített átirat közül?
(A felsorolás nem a teljesség igényével készült.)

Gyanúm, hogy nem sokat. Persze hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy erről csak és kizárólag mi, a hallgatóság tehetünk, mert honnan tudhatnánk, teszem azt, hogy négy műve is viseli a Pater noster címet, ha még azt az egy közismertebbet is jó, ha évente egyszer lehet valahol hallani.
Szóval van még tennivalónk, nosza rajta!

-eszbé-