Limonádé gróf (Várkastély a Kárpátokban)

Filmmúzeum
2007. január 31.

Várkastély a Kárpátokban
Csehszlovák vígjáték
Michal Docolomansky (Gróf)
Evelyna Steimarova (Primadonna)
Vlastimil Brodsky (Ignác)
Milos Kopecky (Gortz báró)
Rendező: Oldrich Lipsky
97 perc
1981

Kamasz koromban láttam a televízióban Verne Várkastély a Kárpátokban című romantikus regényének filmes adaptációját, és felnőtt fejjel úgy emlékszem, akkor az komolyabb borzongást tudott kelteni bennem, mint manapság egy Fűrész vagy egy Sikoly típusú mozi.

Biztosan nem az egyetlen vagyok, aki, ha ideje engedi, megpróbálja fellebbenteni a fátylat a régi titokról, vagyis jó néhány év elteltével újra nézni egy filmet, és mai fejjel kilesni, mi volt, ami annak idején olyan heves izgalmat okozott? Sok csalódást lehet így átélni. Például az ember rájön, hogy a valaha hisztériát keltő Pokoli torony ma már hihetetlenül lassú, a Bud Spencer-filmekben felfedezi a primitív vágásokat és visszafelé lejátszásokat, egy keserű reveláció pedig megmutatja neki, hogy az eredeti Csillagok háborújában tök béna a fénykard-trükk.

Amikor a Filmmúzeum programjában a Várkastély a Kárpátokban alatt azt olvastam, hogy csehszlovák vígjáték, eltöprengtem. Lehetséges, hogy én annakidején egy komédián borzongtam? Bosszantott, hogyan lehettem ennyire hülye gyerek, és a jelzett időpontban a mozicsatornára kapcsoltam.

Néhány perc után két dologra jöttem rá: 1. nem ezt az adaptációt láttam, 2. ezt az élményemet okvetlenül meg kell osztanom a Café Momus olvasóival.

Az 1981-ben készült vígjátékot rendezőként az az Oldrich Lipsky jegyzi, aki sok egyéb pazar komédia mellett a Magyarországon is rendkívül népszerűvé vált Limonádé Joe című westernparódiát készítette. Ebből már sejtheti az olvasó, ezúttal Verne művének egy sajátos módon kicsavart értelmezéséről van szó.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy a film egy \"operavárosban\", Prágában született. Ugyanis ennek a rendezésnek - habár a gótikus és romantikus irodalom olyan kellékeit is felvonultatja, mint a rejtélyes, megközelíthetetlen vár, az őrült tudós, a hatalommániás báró - valódi főszereplője a zene, egészen pontosan az opera.

A történet váza annyi, hogy egy ifjú gróf, Teleki Ferenc, aki a családi név tisztességére való tekintettel álnéven fut be lenyűgöző operaénekesi karriert, egy napon elveszti operaprimadonna szerelmesét. A meghalt kedves emléke elől menekülve bolyong a világban, így talál rá a Kárpátokban a magányos várra, amelyet a környékbeliek is sűrű keresztvetések között emlegetnek. Több jel is arra utal, hogy a hőn szeretett énekesnő mégsem hunyt el, hanem ott él fogolyként abban a kastélyban. A bátor Teleki egy derék helyi vadász kíséretében elindul hát...

Lipsky három dolgot parodizál egyszerre: 1. az arisztokraták életstílusát, amit feltehetően a korabeli Csehszlovákia politikai kontextusa indokol, 2. a romantikus regényeket, amit betudhatunk komikusi vénájának, és 3. az opera világát. Nem az operát! Hanem azt, ami körülveszi. És ez a három sajátos módon gabalyodik össze.

A filmben többször látni színpadi jelenetet, amelyek közös tulajdonsága, hogy míg a megszólaló zene tökéletes (Lipsky komolyan veszi a zenét, nem engedi, hogy a színészek énekhangban is \"eljátsszák\" az operaénekesi figurát: valódi operafelvételeket használ), addig maga a jelenet mesterkélten heroikus. Teleki gróf és kedvese pedig az életben is éppen olyan kitekert, patetikus mozdulatokkal kommunikál, mintha az előadást folytatná a színpadon kívül.

Én a magam részéről nem azt a következtetést vonnám le mindebből, hogy Lipsky szerint az opera ilyen elnagyoltan ábrázolná a világot. Túl szimpla megoldás volna, ennél ő rafináltabb alkotó. Úgy gondolom, inkább egy nagyon is eredeti kérdésfeltevésről van szó: milyenné válik az egyszerűsítő, sematizáló operai nyelv, ha egy romantikus világba kerül? A romantikus opera egy romantikus lektűrben. Hajmeresztő megoldás, de nagyon jól működik.

Feltevésemet igyekszik igazolni a várkastély ura, Gortz báró figurája is. Ő, miközben a modern kutatásokat finanszírozó, és a saját kastélyát mindenféle elektromos és vegyi kütyükkel telerakó arisztokrata XIX. századi eredetű toposzát is megjeleníti, egyszersmind a romantika korának jellegzetes operarajongója: annyira rabul ejti a zene, hogy ott ül páholyában minden előadáson, és amikor végül elhatalmasodó bolondériája elraboltatja vele a tehetséges és gyönyörű szopránt, azt sem a nő szépsége, hanem az énektudása miatt teszi. Az arc bája csak másodlagos.

A történet végül átbucskázik a saját fején, mint a mesebeli fiú, hogy a film nézője egy operaelőadás fináléjában találja magát, ahol ott énekel valamennyi szereplő. Vagyis, amiről eddig azt hittük, hogy egy operát megjelenítő romantikus lektűr, az valójában mégiscsak egy operát megjelenítő romantikus lektűrt utánzó opera. Vagy a dolog ennél is bonyolultabb? Esetleg egyszerűbb? Ezek a kérdések pörögnek tovább az érdeklődőben.

Lipsky filozófiai csavarokat is rejtő komédiája mindemellett olyan poénokat sorakoztat, amelyek az operarajongó számára igazi kis csemegék. Ilyen, amikor a gonosz Gortz báró végigvezeti az ifjú Telekit a kastély egyik termén, és a zenei gyűjteményét mutogatja neki: \"Tessék, ez itt Hector Berlioz karmesteri pálcája, Beethoven írótolla, és Rossini marhaszelete\". Vagy amikor a gróf kitörni próbál a lezárt szobából, és az őt kísérő Ignác a zeneszerző szobrát nyomja a kezébe, Teleki felkiált: \"Az isteni Beethovent faltörő kosnak? Nem!\" Aztán eltűnődik, és: \"Végül is... csak egy operát írt... igaz?\". És péppé zúzzák szegény Ludwig fejét az áttörhetetlen ajtón.

Mindent egybevetve a Várkastély a Kárpátokban Lipsky-féle változata mégis borzongást okozott bennem. Ez azonban a tehetség láttán keletkező kellemes hidegrázás volt.

A Filmmúzeum szokott ismételni. Ajánlom a filmet.