Kóruskoncertek, avagy a hiány zavara

Már nem tudom, hogy mikor és ki kezdte újságunkban firtatni a kórusmozgalom sajátos szerepét és helyzetét a magyar zenei életben. Nincs kizárva, hogy én voltam, de - főleg az idevonatkozó fórumban - mások is továbbragozták már ezt a kérdést.
Időközben napvilágot láttak olyan kevésbé simulékony megjegyzések, kijelentések és minősítések is, melyek szükségessé teszik az összefoglalást.
Rosszul mondom: nem összefoglalást, inkább személyes állásfoglalást szándékozom írni. Előbbihez nincs sem szakértelmem, sem hivatalos engedélyem - sem bátorságom, de a másodikhoz elkötelezettségem és rálátásom talán elegendő lesz.

Több kevesebb rendszerességgel harminc éve járok hangversenyekre (az akkori filharmónia gyermekkoncertjeit és ifjúsági bérleteit természetesen nem számítom). Újságunk megjelenése óta, tehát négy éve, pedig \"hivatalból\" átnézem az összes olyan koncert programját, melyet legalább a Koncertkalendáriumban meghirdettek. Mindezeket figyelembe véve döbbenetesen kevés olyan eseményről van tudomásom, ahol hasonló koncerteken már bizonyított kórus, egyértelműen és tisztán zenei élményt ígérő, a cappella műveket adott volna elő! Általános jelenségről van szó, tehát szórványos kivételekről tudok. A szándékosan kiemelt a cappella szóval arra szeretnék utalni, hogy érdekes módon oratóriumok, misék, kantáták stb. előadására mindez nem vonatkozik. Ilyeneket sokat hallhatunk, jót és rosszat - de nagyon jót is. A baj tehát valószínűleg nem a kórusokkal van, bár a cappella koncerten helytállni nagyobb feladat, és hálátlanabb is.

Nos, vannak a cappella koncertek is szép számmal, de ezeken gyakran a \"zenei élmény igérete\" hibádzik. A sok versenyen, fesztiválon és a több kórust felvonultató alkalmi rendezvényeken jószerivel csak olyan darabok hangzanak el, melyek néhány perces terjedelemben alkalmasak bemutatni, megcsillogtatni a kórus képességeit. Mint az etűdök! Vannak közöttük nagyon szépek, szellemesek, zeneileg igényes alkotások, de valahol mind gyakorlat egy soha be nem következő \"igazi\" produkcióhoz. A nagy felkészülésben aztán elmarad az egyik legfontosabb képesség csiszolása, és sokuk már egyáltalán nem képes összefüggő zenei nagyformák megfogalmazására, igaz, állóképességük sincs hozzá - és közönségük sincs. Ezeken a rendezvényeken leginkább csak a kórusok és a rokonok hallgatják végig egymást - nem véletlenül, mert mintha szándékosan kerülnék azon művek előadását, melyek egyáltalán pályázhatnának a zenebarát figyelmére.
Emlékszem egy tipikus estre, valamikor 83 környékén Hamburgban voltam egy ottani kórus Hugo Distler koncertjén. (Nota Bene, Hugo Distler egy szintén nagyon frappáns darabja a Vorspruch, akkoriban mifelénk is igen népszerű volt. A versenyeken, kórustalálkozókon, ahol egymástól szokás kapni a műsor-tippeket, szinte mindenki előadta.) A hasonlóan rövidke darabokból az első szép, a második szellemes, a harmadik míves - a tizedik unalmas, a huszadik gyötrelmes...
Nem akarom túlértékelni a terjedelem fontosságát a zenei élményben, de hiszek abban, hogy a teljességhez kikerülhetetlenül szükséges a tagolt felépítés, a bevezetés, a konfliktus, a kontraszt, a drámai feszültségek és feloldások, sőt ezek dinamikus egymásra hatása, hullámverése. Ezt a tipikusan egy-két oldalas kar-kompozíciók általában nem tudják nyújtani legyenek akármilyen szépek. Nem akarom őket lebecsülni, legtöbbjükről nem szívesen mondanék le, de a csemegét vagy étvágygerjesztőnek, vagy étkezés után szeretem, nem pedig helyette - fulladásig.

Füstölgésemhez most nem szeretnék részletes hiánylistát mellékelni, bár tényleg vannak olyan művek, melyek zenei nagyságát, kifejezőerejét, és szépségét sajnos csak felvételről ismerhetem. Ezekről a felvételekről szívesen írok majd a megfelelő rovatunkban, de én csak tisztelt Olvasóink figyelmét hívhatom fel a kórusirodalom alapműveire, a szakmáét nem. Az igazi tippeket nekik kellene adniuk, a helyzet addig viszont legalábbis \"különös\". Kórusnagyhatalom létünkre koncerttermeinkben hosszú évek telnek el Bach motettái nélkül, ami körülbelül annyi, mintha zenekaraink soha nem játszanának Beethovent.

Ha karvezető, vagy legalább kórista lennék, biztosan megpróbálnám védeni a mundér becsületét: \"rendkívüli áldozatos munkával is hiába adnánk elő a zeneirodalom legnagyobb szabású kórusműveit - közönségünk akkor sem lenne, sőt, akkor sokszereplős fesztivál híján a többi résztvevő sem ül be a nézőtérre - egyszerűen nem éri meg! Vannak operabolondok, vannak kamarazene-mániások, a szimfonikus műveket pedig gyakorlatilag mindenki szereti, de ugyan ki megy el kóruskoncertre?

Félek tőle, hogy nehéz lenne megcáfolnom. Sőt, azt már én teszem hozzá, hogy alkalmas mű sincs sok, a szerzők is szívesebben komponálnak abban a reményben, hogy darabjaikat be is mutatják. Elég, ha a kórust (és a hallgatót) nem veszik túlságosan igénybe, és egy ismerős karnagynak ajánlják. A siker máris biztos, de ha az nem is, a bemutató mindenképpen meg lesz tartva. (Tegyük hozzá, sajnos ez egy kortárs szerzőnek gyakran már önmagában sikernek számít.) Az egész műfaj talán legjellemzőbb sajátossága, hogy kompozícióban és előadásban egyformán tág teret nyit a dilettantizmusnak, és ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozza az igényes produkciókat - és az igényes közönséget egyaránt. Egykoron egy amatőr kórus sem kerülhette ki az úgynevezett minősítő hangversenyeket. Támogatás, további fellépési lehetőség, netán hangfelvétel csak azoknak jutott, akik itt bizonyítottak. Az más kérdés, hogy nem volt olyan karvezető, aki volt tanáránál, barátjánál ne tudott volna lobbizni, ha viszont megkapta a jobb minősítést, akkor ugyanazt a másiknak is meg kellett adni. Már a hetvenes évek végére tele volt az ország olyan aranyérmes nemzetközi fesztiválkórussal, akik az iskolában tanult néhány népdalfeldolgozáson kívül alig énekeltek mást, ráadásul időközben tagságuk is teljesen kicserélődött. Ez újabb olyan tényező, ami csak táplálja a kórus-koncertekkel szemben kialakult bizalmatlanságot.

Szerencsére úgy tűnik, a rendszernek már csak a romjai állnak. A rómaiak saját kultúrájuk, nagyságuk és hatalmuk tudatában még nem sokat törődnek a gótokkal, de a határerődök már égnek.

Vannak olyan fiatalok, akik már megszervezték saját kórusukat, és megpróbáltak nagy tervekkel, izgalmas műsorral a \"rendszeren kívül\" boldogulni. A próbálkozásokat nagy rokonszenvvel figyeljük, de látnivaló, hogy többnyire nehezen boldogulnak az önmenedzselés, a pénzszerzés - és közönségnevelés külön-külön is kemény próbatételeivel. A színvonal pedig - ha még jut rá energia - a visszajelzések változatossága, vagy hiánya miatt marad \"változékony\". Nem könnyíti helyzetüket az sem, hogy lemezfelvételek a legritkább esetben készülnek velük, legfeljebb dokumentációs céllal, saját kiadásban, a terjesztés megszervezése nélkül - egy-kétszáz példányban.
A King\'s Singers sikerén felbuzdulva egyre-másra jöttek létre a mindössze néhány emberből álló énekegyüttesek. Könnyű dolguk persze nekik sincs. A közönség figyelme érdekében gyakran koncentrálnak a könnyűzenei feldolgozásokra, és az igazán nagy kórust igénylő feladatokra elvileg nem igazán alkalmasak, bár szívesen próbálkoznak egészen meghökkentő kihívásokkal, nem is mindíg eredménytelenül.

Szóval úgy érzem, hogy \"helyzet van!\", mégsem látok sok esélyt az áttörésre, a gyors sikerre.

A Café Momus egy nagyon keveset mégis tud segíteni - talán.
Egyrészt a közönségnek megpróbáljuk bebizonyítani, hogy az a cappella kórusművek igenis méltók a figyelmükre. Mint már utaltam rá, nem a teljesség igényével, de olyan felvételeket szeretnénk figyelmükbe ajánlani, melyeken a mű és az előadás is a műfaj abszolút élvonalát reprezentálják. Nem tudom, mikorra lesz, illetve lesz-e valaha olyan teljességű sorozatunk az ilyen művekből, hogy külön rovatot kapjon, de nem is ez a fontos. Az ezután megjelenő, és idevágó írásainkat mindenesetre \"link\" fogja ehhez az bevezetőhöz, illetve egymáshoz kötni. Akármennyire erős is a \"kórusmozgalom\" mifelénk, attól tartok nem nehéz megjósolni, ezek általában külföldi hanglemezek lesznek...
Igérjük viszont, hogy továbbra is kiemelt figyelmet fordítunk azokra a már említett \"dokumentációs\" kiadványokra, melyeken általában a hazai élvonalat kísérhetjük figyelemmel.

Bizunk benne, hogy a nagyszerű művek és az érdemes előadások előbb-utóbb a \"kórusmozgalom\" mellett - vagy helyett - a zenei életben is helyet kapnak.