Kortárs zene és arrogancia

SzJ a napokban egy DVD ürügyén remek kis írást tett közzé a pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválról. A cikk elején idéz egy fórumozót: „A Pannonhalmi Fesztivál a sznob elitnek szól, nekik pedig mindegy, hogy hallgatható-e, vagy sem.”
Ez – az én olvasatomban – különös módon összecseng azzal a vehemens szitkozódással, amit egy kulturális internetes magazin fórumán néhány napja bejegyzések sorozatával tesz egy másik (?) hozzászóló, nem is csak a kortárs, hanem az 50-100 évvel ezelőtti, de még ma is „modernnek” számító második bécsi iskola alkotói ellen is. Csak egy rövid idézet, illusztrációként: „A 2. bécsi iskola »tantermeiben« uralkodó elviselhetetlen orrfacsaró hazugság-bűz hajszolta a népet a nyitott tereken talpalávalót húzó amerikai zenészek karjaiba.”

Természetesen ízlés kérdése, hogy valaki szereti-e a kortárs (modern) zenét, vagy sem. Ezen értelmetlen lenne vitatkozni. De egy kérdés nem hagy nyugodni: miért van, hogy szinte mindig a kortárs zene elutasítói ilyen arrogánsak? Miért gondolja X, aki egy adott stílus, korszak zenéjét nem szereti, hogy a másik, aki elmegy azt meghallgatni, szintén nem szereti, csak sznobizmusból jár koncertekre? Miért rendel Y „orrfacsaró hazugság-bűzt” az általa nem szeretett zenékhez?

Megnézem a Magyar Értelmező Kéziszótárt (Akadémiai Kiadó, 2003):
„sznob: Az előkelőket, vagy a szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző személy”.

Tessék mondani, ha végignézzük a magyar szellemi élet kiválóságainak a megnyilvánulásait, kit emlegettek/emlegetnek többször nagy áhítattal – hogy csak a pannonhalmai nevekből válogassak –: Bachot, Mozartot, Schubertet, vagy Gubaidulinát, Sciarrinót, Kanchelit?
Szóval: a szellemi élet kiválóságait majmoló emberek milyen koncertekre fognak menni?

Vagyis, a helyzet éppenséggel fordított.

A barokk, klasszikus, romantikus zene hallgatásakor a történelem már elvégezte a szelektálást, kialakult a séma, amit – akár saját értékítélet nélkül – követhetek. Nem kell több tucat Albrechtsberger-, Salieri-, vagy Vanhal-művet meghallgatnom, hogy magam ráébredjek: Haydn, Mozart és Beethoven volt az igazi zseni! Ezt tanítják kisiskolás korom óta. S ha arra vetemedem, hogy mégsem hagyom magam a talpalávalót játszó amerikai zenészek karjaiba vetni, hanem elkezdek komolyzenei koncertekre járni, a zenei élet kiválóságai által összeállított koncertprogramok is zömmel őket fogják preferálni.

A kortárs zeneszerzők esetén nincs ilyen iránymutatás, nekem magamnak kell eligazodnom, hisz ki tudná megmondani, hogy 50, 100 (netán 300) év múlva Gubaidulina, vagy Sciarrino nevét fogják ismerni, zenéjét fogják hallgatni? Vagy esetleg valaki egészen másét, akit ma mellőznek (mert ilyenre is volt ám példa a zenetörténelemben!).

Magam úgy általában nem kedvelem a barokk zenét (természetesen akadnak kivételek). De soha nem jutott eszembe, hogy azokat, akik boldogan rohannak barokk szerzők műveiből összeállított koncertekre, sznoboknak nevezzem. Miközben sokadszor nézem végig a Wozzeck (második bécsi iskola!) ragyogó DVD-felvételét, a minap nagyokat unatkoztam egy közismert bel canto operán. Más meg fordítva van vele. Magánügy. Miért kellene sznobnak, meg „bűzös zenéért” rajongónak tartanom azt, aki élvezettel hallgatja százharminchetedszer a világhírű primadonna fergeteges koloratúráját? Élvezze, ha neki ez jelent élményt. De minket is tessék hagyni, hogy előítélet-mentesen, érdeklődéssel forduljunk az újdonságokhoz, s a legszerencsésebb pillanatokban élvezzük a felfedezés örömét!

Szerencsére – köszönhetően a tradicionális koncertek sokaságának és az olyan kezdeményezéseknek, mint a pannonhalmi – többnyire mindannyian megtaláljuk a kívánt zenéket. Ami kissé zavar, az csupán a kortárs zene ellenzőinek a féktelen indulata (tisztelet a kivételnek). Miért ez a teljes toleranciahiány, ez az arrogancia?

Érdekes, még soha nem hallottam/olvastam, hogy kortárszenei koncertek résztvevői ilyen stílusban leszólták volna a kizárólag legalább száz éves zenét hallgató koncertlátogatókat. Ők miért nem indulatosak? Tudja valaki a választ?

Addig is, amíg megértem az elszabadult indulatok okát, idén is elmegyek Pannonhalmára. Érdeklődéssel meghallgatom az idei vendég, Helmut Oehring műveit. Aztán majd eldöntöm, hogy tetszenek-e. Most találkozom velük először. De amilyen sznob vagyok, meghallgatom a klasszikusokat idén reprezentáló Beethoven-darabokat is. És biztos tetszeni fognak – a szellemi élet annyi kiválóságától hallottam már, hogy jók…