Könnyű kereset

Többedszer olvasom azt a levelet, amit a hazai popzene krémje írt a nemzeti kulturális örökség, illetve a gyermek-, ifjúsági és sportügyek miniszterének. A bevezetőt idemásolom, de aki nem éri be ennyivel, az egy szokatlanul távolságtartó kommentárral együtt megtalálja az egészet a Magyar Narancs online kiadásában (link a cikk végén).

\"E levél aláírói úgy gondolják, hogy a magyar könnyűzene (értelmezésünk szerint: pop, rock, folk, dzsessz) mély válságban van. A magyar dalok médiasugárzásának aránya alacsony, a műfaj szinte semmilyen módon nem tudja megmutatni értékeit, sok esetben közérdeklődésre számot tartó zenekarok működésének alapfeltételei sem adottak. Bár az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a könnyűzene értékteremtő műfaj, és több millió ember érdeklődésére tart számot, mégis: a múltbéli kultúrpolitika folyományaképpen, a rendszerváltás után több mint egy évtizeddel a könnyűzene még mindig nem rendelkezik az őt megillető társadalmi elismertséggel, és ténylegesen még mindig a tűrt kategóriába tartozik.\"

Persze nincs az a súly, aminél ne lenne nagyobb, és nincs az a pénz, amit ne kevesellne valaki, de nekem nehezemre esik elhinni, hogy \"A magyar dalok médiasugárzásának aránya alacsony\". Ugyan honnan ismerném az aláírók nagy részét, ha nem érezném nap, mint nap nyűgnek, hogy a szememmel ellentétben a fülemet nem tudom becsukni? Nem tudok olyan gyorsan átlapozni a rádió- és tévéadók során, hogy ne kapjak a kelleténél több ízelítőt. De már a nyaralásomról szóló beszámolómban is szóltam arról az erőszakról - nehéz lenne másnak nevezni -, hogyan szorított sarokba az arcátlanul agresszív dobgép, szintetizátor és vokálszósz.

Ezért talán még nem kellene morognom. Kapitalizmus van, farkastörvények uralkodnak, mindenki boldogulni igyekszik. Ez így természetes és jó. Legfeljebb az egyre halkabb jóízlést és kultúrát féltem a nagyhangú nyomulással szemben.

A popzenét megillető társadalmi elismertségre, mint hiányra pedig nem tudok mosolygás nélkül gondolni. Uraim! Miről beszélünk? Mit nevezünk társadalmi elismertségnek? Azt hiszem, hogy szóba hozhatunk sok mindent (értékeket, kultúrát, igényeket és igénytelenséget, fogyasztói társadalmat stb), de a popzenét megtűrt kategóriába sorolni vagy csúsztatás, vagy tudatlanság.

És még csak most jön az ügy nehezen minősíthető része. További idézet a levélből:

\"Léteznek-e olyan, önkormányzatok számára folyósított állami céltámogatások, melyeket a települési vagy térségi önkormányzatok a térségben/településen működő amatőr művészeti kezdeményezések felkarolására kell hogy fordítsanak? Vajon az összezúzott közművelődési hálózat romjain létesülnek-e olyan új bázisok (egyetemi, kerületi, városi), melyek az előbb említett céltámogatások segítségével otthont adnak ezeknek a művészeknek? Az EU-belépés küszöbén támogatja-e az állam azokat az értékeket, melyek segítségével a most felnövő generációk hallathatják a hangjukat?\"

Nézzük az esetet gazdasági szempontból.
A levél aláírói (legyünk pozitív gondolkodásúak) nyilvánvalóan azért ragadtak tollat, mert úgy érzik, az a fajta kultúra, melyet ők képviselnek, éppen a célközönség relatív kis létszáma okán nem eléggé piacképes. Vagyis, amit csinálnak, az jó, csak a nagyszivarú lemezipari menedzserek nem látnak benne elég nagy pénzt ahhoz, hogy teret engedjenek nekik. Ez - tételezzük fel - igaz. A fő kérdés az, hogy egy állami pályáztatási rendszerben ki fogja megmondani, hogy ki/mi az érték és ki/mi nem az? Ismerve a zeneszerzői vagy filmkészítésre kiírt pályázati pénzelosztást, miért gondolja bárki, hogy jobban fog járni? Egyetlen esetben lehet jól járni egy ilyen szisztémában. Ha a barátom, rokonom, üzletfelem ül a húsosfazék mellett - vagy esetleg én magam.

Egyébként, ha nekem nincs miért morognom a mindenhonnan áradó zene miatt (ld. fent: ...hiszen kapitalizmus van, farkastörvények uralkodnak, mindenki boldogulni igyekszik...), akkor nem értem, hogy az aláírók miért gondolják, hogy mindezt (kapitalizmus, farkastörvények stb.) most hirtelen figyelmen kívül hagyhatják?
Igen kérem, tudomásul kell venni, hogy a könnyűzene: ipar!
És most córesz van, nem megy olyan jól az üzlet.
(Mellesleg: ugyanez igaz a komolyzenére is, hiszen ipar az is, attól kezdve, hogy egy művet előadnak, kinyomtatnak, vagy lemezre vesznek, és a helyzet itt sem rózsás.)
A dekonjunktúra okairól már sokat beszéltünk. Azóta is valljuk, hogy elsősorban nem a kalózmásolatok, hanem a silány minőség és a túltermelési válság van a dolgok hátterében.

Mióta világ a világ, mióta piac a piac, mindig könnyebbnek tűnt szubvenció után házalni, mint megküzdeni a konkurenciával, és szembeszállni a kedvezőtlen piaci folyamatokkal, vagyis, ha kell, széllel szemben ...
De azért mi legyünk megértők és jóindulatúak. Lássuk be, hogy különösen ez utóbbi, a \"kedvezőtlen piaci folyamatok\" láttán gondolhatják sokan és joggal, hogy önhibájukon kívül jutottak bajba, nem nekik kell mindent másként csinálni a kilábaláshoz.

O.K.! Velem lehet tárgyalni. Ha az én szavazatomon múlik, hogy az adómból támogatja-e az állam szegény popzenészeket, akkor tőlem mehet. A kérdés továbbra is az, hogy kiket? Kadlott Karcsit, a nóném bobdylaneket, az önjelölt meg nem értett zseniket, az anarcho-punkokat, a divathullámot meglovagló session-szakikat, az egészséges fejbőrt dicsőítőket? Vagy mégis kiket?

Lehet, hogy nem a legnagyobb üzlet végigkoncertezni/-playbackelni fél/egész Magyarországot, lemezstúdiókban éjszakázni, talkshow-kban jópofákat mondani, kereskedelmi rádiókban önreklámozni, de talán még mindig jobb, mint újságot árulni, ötkor kelni, zötyögni villamoson, esetleg éjjel tanulni - hogy egy pillanatra megvillantsam preklasszikus műveltségemet.
A végére szeretném eloszlatni minden kétségüket. Nem adóm X százalékát féltem, hiszen ment/megy az már rosszabb helyre is. Csak magát az elvet nem értem.