Komolyzene a Lánchídon

„Budapest – a komolyzene fővárosa, ahol a buli nagyon komoly lesz.”
Boldoghy Kummert Péter ezen mondatával hirdeti a Nyár a Lánchídon rendezvénysorozat honlapja a klasszikus zenei programokat. Hogy pontosan miként is kell értelmezni a szlogent, s mi inspirálta a kitalálóját, egyelőre nem tudtam megfejteni, de ez a tény semmit nem von le annak értékéből, hogy a Lánchíd mindkét hídfőjénél a komoly- (vagy majdnem komoly) zenéé augusztus második hétvégéje.

Szombaton (augusztus 9.) a budai hídfőnél kezdtem a hallgatózást, Sarantis Mantzourakis buzukiművész koncertjével. A műsorban meghirdettet klasszikus zenei válogatás kissé mást takart, mint amire számítottam, leginkább a majdnem komoly kategóriába sorolnám.
Az előadó „klasszikusok popritmusban” típusú zenét játszott közönségének, Brahms, Mozart, Bizet legnépszerűbb dallamai tehát kissé könnyedebb formában kerültek terítékre. A közönséget azonban mindez cseppet sem zavarta, sőt néhányan mindjárt táncra is perdültek Brahms Magyar táncait hallva. Mantzourakis azért becsempészett egy kis görög zenét is az összeállításba, s tagadhatatlan, hogy ez volt a koncert legizgalmasabb része.

A híd pesti végén eközben már Radics Ferenc és zenekara próbálgatta a hangosítást. A kürtőskalács (1000 forint / darab!) csábító illatával átitatott „nézőtéren” pedig gyülekezett a közönség. Itt inkább a cigányzene kedvelői jártak jól. A verbunkosok, a csárdások, a szomorkodó nóták hangulatában zajlott az egyébként nagyon kellemes koncert.

A megszokott értelemben vett klasszikus muzsikát az általam hallott együttesek közül először a Union Rézfúvós Kvintett szolgáltatott, a híd budai hídfőjénél, igen magas színvonalon.
Az öt művész Gastolditól Nino Rotáig jó néhány korszak muzsikáját bemutatta. Gyönyörű reneszánsz táncokat éppúgy hallottunk, mint népszerű operettslágert, vagy filmzenét, de a klasszikus korszak sem maradt ki. Az együttes vezetője, Boda Gergely minden műsorszám előtt ismertette néhány közvetlen mondatban a soron következő zeneszámot. A koncert végén a közönség vállalkozóbb kedvű tagjai ritmushangszereket ragadhattak kézbe, s beállhattak zenélni a művészek közé, s a kvintett koncertje jókedvű masírozással zárult.

Az időjárás némileg mostohább volt a kelleténél, az erős szélben kissé már átfázva álltam meg a budai oldal kürtőskalács-sütő pavilonja mellett. Büszke voltam magamra nagyon, micsoda klassz melegedőhelyet találtam. Aztán amikor a mester dobott egy kis faszenet a parázsra, s a kiröppenő szikrák majdnem lepörkölték a szemöldökömet, úgy döntöttem, fázom inkább tovább.

A Lánchídon a hangulat egyébként egészen különleges. Nagyszerű ötlet, hogy nyári hétvégeken már hagyományosan „sétálóutcává” alakul a híd, szép elképzelés az ingyenes koncertek rendezése is. Az ételek illata már önmagában is elég az utánozhatatlan hangulathoz, a szemünk láttára sül az étvágygerjesztő menü, a krumplislepény, a kolbász, a véres hurka, pirulnak a kürtőskalácsok. A híd közepén aszalt gyümölcsöket, rágcsálnivalókat mérnek aranyárban (600 forint / 10 deka). Van alkohol is bőven, sör, bor pálinka, cseppet sem olcsón. Az árusok többnyire kedvesek, udvariasak. Ha valamitől kicsit keserűbb lehet a szánk íze, hát az mindössze az elképesztő drágaság. Az átlagos magyar ember pénztárcájához mérve az ételek többsége elég húzós áron kapható, s nem jobb a helyzet a vásári holmikkal sem. Igaz, bóvlit, értéktelen kacatot nem árulnak sehol sem, de világosan látszik, hogy nem elsősorban a magyar vásárlókra számítanak.

A budai hídfő szombat esti utolsó koncertjét Tömösközi László adta. Azt hiszem, ezt a nevet érdemes alaposan megjegyezni. Az ifjú ütőhangszeres művész elképesztően tud bánni instrumentumaival. Ugyan kissé elfogódottan beszélt a művekről, de amikor a hangszerhez nyúlt, rögvest magabiztossá vált. Elsősorban huszadik századi és kortárs marimbazenét hallhattunk, nyugodtan állíthatom, világszínvonalon. A hangszer lágy hangja és a fantasztikus ritmusok gyorsan rátaláltak a hálás közönségre. Újfent táncra perdült a színpad előtti szűk téren két, négy év körüli koncertlátogató.

A szombati nap tapasztalatai alapján vasárnap már kicsit óvatosabban gondolkodtam a lánchídi komolyzene programok „komolyságáról”. Ehhez képest a budai hídfőnél este fél 6-kor fellépő Sturcz Kvartett nagyon kellemes meglepetés volt. Többségében vonószenekari darabok átiratait adták elő, kifejezetten élvezetesen, ráadásul – amennyire ezt a nem kifejezetten tökéletes körülmények között meg lehetett ítélni – igen magas szakmai színvonalon.

Műsorukon Mozart, Vivaldi, Schubert, Wieniawski, Strauss, Sarasate, Weiner, Joplin, Osorio és Brahms egy-egy műve szerepelt. Hogy előadásukban ezek a klasszikus zeneművek cseppet sem voltak unalmasak, azt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a közönség nemhogy elfogyott volna a koncert a végére, de épp ellenkezőleg, egyre inkább gyarapodott.

Vivaldi Négy évszakából a Nyár került terítékre, és az első pillanatban még aggódtam kissé, nem lesz-e rémes vonósnégyes-átiratban, de meg kell mondanom, az elsőhegedűs, Oláh Vilmos ritka muzikális, életteli, kimondottan élvezetes interpretációval lepte meg a hallgatóságot. Az együttes többi tagja (Szilágyi Péter – hegedű, Benkő Gyula – brácsa, Sturcz András – cselló) is megérdemli a dicsérő szavakat.

A Sturcz Kvartett

A Prohászka Quartet teljességgel megmaradt a komolyzenénél. Az együttes tagjai rendkívül fiatal, szimpatikus muzsikusok. Mozart-divertimentókból és -fuvolanégyesekből összeállított programmal szórakoztatták a budai hídfő közönségét, este 7 órától.

Ami ezután következett a pesti hídfőnél, fél 8-tól, annak műfaji megnevezésével meglehetősen nagy bajban vagyok. Inkább elmesélem, mi történt. A produkció címe: A pisztráng. Igen, nyugodtan asszociáljanak csak Önök is Schubertre, a fellépő művész is ezt tette. Vagy valami olyasfélét.
Méhes Csaba hegedűtokkal kezében érkezett a színpadra. Eleinte nem volt egészen világos, mit is akar tulajdonképpen. Próbált összerakni előbb egy kottaállványt, aztán egy mikrofont, de egyikkel sem járt túl nagy sikerrel, a közönség viszont pillanatok alatt dőlt a röhögéstől. Közben persze a mi hegedűművészünk elképesztő arcjátékot produkált, a mozgásáról már nem is beszélve. Amolyan Mr. Bean, magyar módra.
Nagyjából tíz perc alatt eljutott odáig, hogy bele tudott beszélni a mikrofonba, és elmondta, hogy Schubert Pisztráng című művét fogják előadni hegedűn és zongorán... csak hát, a zongorista még nem jött meg. És később sem, természetesen, hiszen ez volt maga a produkció, várni a zongoristára, és eközben játszani az esetlen, ügyefogyott, sokballábas szerencsétlen flótást. Elképesztően lapos poénok, elképesztően zseniális kivitelezésben. Volt aztán bűvészkedés, nézőszétfűrészelés, egy kis breaktánc, lopott csók a közönség hölgytagjától, és legvégén, igen, a legeslegvégén egy kis pisztráng is. Először ugyan csak egy műanyag példány, a pianínó húrjai közül előkotorva, de aztán maga a dal is felcsendült, Méhes Csaba zenei szempontból feledhető, ám könnyfakasztóan nevettető előadásában.

Gyorsan visszasétáltam a budai oldalra, hogy belehallgathassak a Con Brio Fagott-trió koncertjébe is. Érdemes volt, nagyszerű kis csapat, két lány és egy fiú, fiatalok, lelkesek, ügyesek. Kiváló ízléssel válogatták össze műsorukat, Bachtól Gershwin muzsikájáig.

Egy újabb séta a pesti oldalra – nem szabad kihagyni egy olyan együttest, akik a Szerelem hangja dicső nevet viselik. Ahogy azt a Voce d’Amore Klarinétzenekar egyik tagjától megtudhattuk, nem más, mint maga Mozart jellemezte így a klarinét hangját. Mi tagadás, nekem is egyik kedvenc hangszerem, bár így, zenekarnyi mennyiségben még sosem találkoztam vele, miképp Vivaldi-kettősversenyt sem hallottam még ilyen feldolgozásban.

Mire véget ért a klasszikus hétvége a Lánchídon, már szinte sajnáltam, hogy lassan haza kell ballagnom. A két színpad elől lassanként szedelőzködni kezdtek a nézők – nyaralók, gyerekes családok, nyugdíjaskorúak, fiatal szerelmesek. A kövéredő félhold és a budai vár fénye bevilágította az eget, a hídra látogatók rendületlenül jártak pavilontól pavilonig. A krumplis lepénynél még mindig nem szűnt a sor, pedig titokban egész délután arra vártam, hátha egyszer lenne türelmem végigállni. Sebaj, majd jövőre...
Mert őszintén remélem, hagyománnyá válik ez is – nyári klasszikus zenei hétvége a Lánchídon.