Kodály 125
Zenei életünkre gyakorolt hatása kétségbevonhatatlan, bár megítélése ma már korántsem olyan egységes, mint 20-30 évvel ezelőtt. Heten írtuk meg reflexióinkat az évforduló apropóján.
Mi már úgy nőttünk fel, hogy mindig hallottunk zenét. Rádióból, tévéből, filmen. Volt magnónk, lemezjátszónk. Ezek amellett, hogy segítettek abban, hogy még több zenéhez jussunk, már szelektálni is engedtek minket. Többet, még többet hallgathattuk kedvenceinket a Beatlestől Bachig.
Nekünk megadatott, hogy zeneóvodába, énektagozatos általános iskolai osztályba járhassunk. Tagjai lehettünk az iskolai kórusoknak, és olyanoknak is, amelyek más szervezeti formában működtek. Tanulhattunk hangszeren játszani, szinte semmi pénzért. Mehettünk hangversenyekre jutányos áron.
Abban a korban élünk, amikor zenét hallanunk nem csak ünnepek alkalmával lehet, és nem csak ünnepi alkalmakkor zenélhetünk. El sem tudjuk képzelni azt, milyen lehetett, amikor száz kilométereket kellett esetleg gyalogolni ezért.
Mit jelentett a zene akkor?
Hogy ez így történhetett, abban elévülhetetlen érdemei vannak azoknak, akik a technikai eszközöket fejlesztették. Meg itt, hazánkban, és jó néhány országban szerte a világban egy magyar zeneszerzőnek, aki azt szerette volna, hogy az emberek minél többet énekeljenek, zenéljenek, és minél több jó zenét hallgassanak.
A technikai eszközök fejlődnek, az eszmények változnak.
Mit jelent a zene ma? Mit fog jelenteni egy-két évtized múlva?
Ma mi itt Kodálynak köszönhetően tudunk valamit. Legyünk rajta, hogy a gyorsan változó társadalmi, politikai, történelmi, technikai körülmények között ez a tudás megmaradjon.
Varga Péter
Már nem emlékszem, hol olvastam, de több amerikai filmes panaszkodott, arra, hagy Walt Disney \"túlságosan\" is zseniális volt. A második világháború előtt progresszív stílusa ezért élhette túl saját magát, sőt, fáradságos évtizedekbe került, amíg a tanítványok, örökösösök, barátok és élősködők által kanonizált és megmerevített műfajt végre sikerült megreformálni.
De nem is tudom, ez az egész miről jutott eszembe - hacsaknem arról, hogy Disney és Kodály majdnem egy időben hunytak el...
dni
Kodály megítélése ma már korántsem olyan egységes, mint 20-30 évvel ezelőtt. Úgy vélem, a kettős évforduló kapcsán szervezett megemlékezések, ünnepségek, versenyek híven tükrözik az élete során körülötte kialakult légkört, mely még jó néhány évtizedig felszínen tudott maradni. A Zeneakadémia maratoni Kodály-koncertje, a 106 csapatot foglalkoztató Kárpát-medencei Kodály-vetélkedő, a megjelent emlékérem mind arról tanúskodnak, hogy Kodálynak hihetetlen széles sávban volt ereje kiterjeszteni tevékenységi körét. Nemcsak a magyar zenészek ismerik műveit, pedagógiai módszerét, hanem a külföldiek is. Sőt, nemcsak a zenészek ismerik, hanem ezen országok kultúremberei valamennyien rendelkeznek róla több-kevesebb információval.
Ennek a nagyszabású, sokféle alapon nyugvó életműnek természetesen vannak árnyoldalai is. Kodály a zeneoktatás alapvetően egyéni jellegét egészítette ki egy tömegekre alkalmazható metódussal, közben persze kénytelen volt bizonyos ponton kompromisszumokat kötni. Ma már vitatkoznak a relatív szolmizáció létjogosultságáról, sőt az elméleti oktatás ilyen mértékű szükségességéről is. S a tömeges zeneoktatás - legyen az hangszeres, vagy énekelt forma - minőségébe, eredményességébe vetett hit is megkérdőjeleződik olykor-olykor. Hiszen - hasonlóan az egyre szaporodó egyetemek eredményezte színvonalcsökkenéshez - a sokaság itt is rontja az átlagot.
Mégis, mindennek ellenére is azt mondhatjuk, hogy Kodály művei mellett is hihetetlen értéket hagyott hátra. Javarészt neki köszönhetjük, hogy az elmúlt 40-50 évben nem volt olyan szegény gyerek, akinek ne lett volna lehetősége valamilyen módon a zene közelébe jutni. Ez nemcsak a kórusba, zeneiskolába való beiratkozás lehetőségét jelenti, hanem magába foglalja a tehetségkutatást, tehetséggondozást is, amely végső soron lehetővé teszi a felsőfokú zenei iskolák számára, hogy elképesztően sok képzett talentum közül választhassák ki a legjobbakat.
Kodály azonban nemcsak kinevelt egy nemzedéket, akiknek tagjai zenepedagógusként ezrek és ezrek számára tudtak utat nyitni tehetségük megmutatására, a zenei tudás megszerzésére, hanem nagy szerepet játszottak abban is, hogy ennek a nemzedéknek legyen lehetősége munkálkodni. Talán ehhez kellett leginkább a hihetetlen erő, a hajthatatlanság, mely a körülötte létrejött nimbusz mellett megteremtette például a kiterjedt zeneiskolai hálózatot, a gyerekek kórusmozgalmát is.
Csak remélhetjük, hogy a széleskörű megemlékezések felhívják a figyelmet Kodály szellemi hagyatéka mellett a sok tekintetben általa \"felépített\" intézményi feltételek létjogosultságára is. S akkor talán születésének 150. évfordulóján nem kell szégyenkezve szembesülnünk a ténnyel, hogy nincs hol, nincs kivel, és már nincs kinek érvényre juttatni a szellemi hagyatékot.
BaCi
Nekünk ünnepelni kell. A ragyogó ünnepi fények, a gigantikus óriásplakátok és a harsány muzsika, ha kell, elnyomja a lelkiismeret hangját. Nekünk ünnepelni kell, hogy a jelen ne tűnjön olyan kínzóan kopottnak, szánalomra érdemesnek, a múlt örökségéhez oly nyilvánvalóan méltatlannak. Nekünk ünnepelni kell, hogy a régiek ámbrás becse borítsa jótékonyan a jelen penetráns vadszagát. Nekünk ünnepelni kell, ha tudjuk is, egykori erős bástyánk árva romjain tengődünk csupán, s mert a hétköznapokon talán még visszanézni is rettegünk. Ünnepelni, most épp Kodályt, akinek meredt tekintetében negyven év távlatából is tisztán látszanak legsötétebb bűneink. Most épp Kodályt, jövőre valaki mást. Mert ünnepelni muszáj. Nekünk már csak ez maradt.
Balázs Miklós
Családilag meglehetősen érintett vagyok a témában, mivel a szűk rokonságban több énektanár - karvezető - is van (volt), mi több, magam is rendelkezem az ehhez szükséges végzettséggel. Emiatt aligha tudnék Kodály életművével, jelentőségével, az őt olykor érő támadások jogosságáról-jogtalanságáról objektíven megszólalni, nem is fogok. Szintén lehetne nyomós okkal savanyogni a 125. évfordulóhoz méltatlan megünneplésről, a mai anyagközpontú világ negatív tendenciáiról, a komolyzene, illetve az (ének-)zeneoktatás háttérbe szorulásáról, a politika eziránti közömbösségéről, a szűken vett szakma belterjességéről, álságosságáról stb., de legalább mi, és ezen a napon, ne tegyük ezt. Ezért inkább egy személyes vonatkozású emléket mesélek el.
Tizenéves lehettem, mikor egyszer apám mosolyogva mutatott egy, a holmijai rendezgetése közben megtalált újságkivágást: egy cikk és egy fotó volt rajta. Nem emlékszem, melyik lapból lehetett kivágva, most úgy rémlik, hogy valamelyik nem jelentős, (nyugat)német kisváros helyi újságja volt, de megesküdni már nem mernék rá.
A cikk tartalmáról végképp semmi emlékem nincs, mert a kép csak illusztrációként szolgált hozzá, ez utóbbi viszont megmaradt memóriámban - érthető okból. Fiatalok (egy hölgy és jó fél tucat férfi) társaságában Kodály látszott rajta, amint épp kilép köröndi lakásának ajtaján. A képaláírással (\"Kodály ifjú feleségével tanítványai körében\") azonban volt egy kis gond. Önmagában minden \"eleme\" igaz, hiszen a képen valóban Kodály volt, tanítványai, és egy ifjú feleség. Csakhogy nem az övé. A társaság egyetlen nőnemű tagja ugyanis édesanyám volt, s ugyan a képen egyetlen jel nem utal arra, hogy a hölgy az ősz mesterhez tartozna, az újságírónak mégis kézenfekvő volt, hogy ő csakis az ifjú ara lehet. Tévedett...
S hogy a sors útjai mennyire kifürkészhetetlenek: az epizódban megemlített, de ott jelen nem lévő szereplőt másfél évtizeddel később alkalmam nyílt személyesen is megismerni: néhány évig együtt dolgozhattam Kodály özvegyével, immáron \"az igazival\".
- eszbé -
Nehéz ügy.
Adva van egy ország, és annak egyik legismertebb zeneszerzője. Iskolák és művelődési központok, utcák és közterek vannak róla elnevezve százával, ezrével. Meg énektanítási metodika, amit nem is ő dolgozott ki.
Ismerjük vajon az embert is? Szorgos zenetudósaink élnek belőle. Mégis, tudunk valamit gyerekkoráról, neveltetéséről, ifjúkori útkereséseiről, barátairól, szerelmeiről, különös házasságairól, politikai affinitásáról? Alig valamicskét. Morzsákat, apróságokat, egy-egy aforizmát. Pedig ki tudhatná nálunk jobban?
Játsszuk műveit? Néhányat igen, nagyon sokat nem. Ha az életmű százalékában kéne meghatároznom a koncerttermekben rendszeresen előforduló darabokat, hát nem biztos, hogy 3% fölé menne az érték. Mire valakinek eszébe jutott (pedig van Emlékbizottság is, vagy mifene), hogy rendezzünk egy \"maratont\" a tiszteletére, már nem volt szabad terem a születésnapra.
Bizony, jóval többen élnek Kodályból, mint Kodályért. Most újfent hirdetjük nagyságát, büszkék vagyunk rá, de róla nemigen beszélünk, műveit nemigen adjuk.
Vajon miért van ez így?
- zéta -
Emlékszem a zenei általános iskola ének-zenetermére, amelynek falán, a sötétzöld tábla két oldalán függött Bartók távolba révedő, és Kodály lesütött tekintetű arcképe. Mint oly sok minden az iskolában, ezek a portrék is csak a mindennapok szürke díszletei voltak. Néha elmerengtem egy-egy unalmasabb órán, hogy Kodály miért lefelé tekint, bár tulajdonképpen egyfajta melegséggel töltött el a szelíd nagypapák habitusát idéző fejtartás. Mint ahogy utólag olvasni lehet erről, Kodály valójában sosem volt ilyen.
Mikor fellépésekre, vagy esetleg versenyre készültünk az iskola kórusával, talán nem is tudatosult igazán, hogy a hosszú hetekig, hónapokig gyakorolt, próbált dalok, kórusművek egy jelentős hányada Kodály-szerzemény, vagy -feldolgozás. Illetve hát, természetesen tudtuk, hogy melyik ének Kodály, melyik Bárdos, vagy valami egyéb. Ám, hogy megviláglott-e bennünk, hogy a kép a falon, a dagályos tanulnivaló a tankönyvben, és az előadott ének hol, s miként fut össze eggyé, abban nem vagyok biztos.
Nem olyan régen hallottam a rádióban néhány gyermekeknek szánt Kodály-kórusművet, zömében olyanokat, amilyeneket nekem is volt szerencsém az énekkar egy tagjaként énekelni anno. A felismerés erejével hatott. Be kell valljam, ott és akkor tudatosultak a rendkívüli leleménnyel megkomponált fordulatok, az altszólam ördöngös helycseréi a szopránnal, vagy ahogy egymásba kapaszkodnak, csavarodnak a magas és mélyebb gyermekhangok. Ki kellett, hogy mondjam félhangosan, lelkemben nosztalgiával vegyes rácsodálkozással, hogy amiket két büfé, haverkodás, és traccsolás közt énekeltünk úttörőnyakkendőben prominens színpadokon, azok bizony mesterművek. Kőkeményen. A XX. század magyar, sőt mondhatni egyetemes kórusirodalmának gyöngyszemei.
Sok iskolatársammal szemben én azért kapizsgáltam, hogy Bartók óriás, de Kodályról maximum azt gondoltam, hogy az örök második.
Ideje lehántani a rossz ízű, felesleges maszlagot arról, amit a mindenkori kultúr-elit olyan didaktikusan adagolt, és ami épp ezért sokaknak savanyú volt mindezidáig: Kodály abban, amit a legjobban művelt, az emberi hangok sokaságára írt zenében, egyedülálló mester volt, és ezt soha, senki nem veheti el tőle, tőlünk.
-mg-