Kína és… Seiji Ozawa

Habár a kínaiak nem kevés történelmi előzményből fakadóan, zsigeri erővel nem szeretik a japánokat - például a külföldieknek szánt angol nyelvű tévéadó híradójába a szigetországról szóló hír csak negatív összefüggésben kerülhet be -, Seiji Ozawával mégis kivételt tesznek. Nem véletlenül persze, hiszen a világhírű karmester Kína egyik nagyvárosában, Senjangban (Shenyang) látta meg a napvilágot, de aztán hamar elkerült Tokióba, kínaiul körülbelül úgy beszél, mint Tony Curtis magyarul.

Sajnos, a kínai tájékoztatás meglehetősen sajátos, így azt pontosan nem sikerült kiderítenem, milyen okból kifolyólag (a szórólapon annyi szerepelt, hogy Seji Ozawa Ongaku-juku Opera Project VI - ettől az ember nem túlzottan lesz okosabb), de verbuvált egy alkalmi zenekart, mely részben ebből a bizonyos Ongaku-juku névre hallgató saját, japán zenekarának tagjaiból, részben a sanghaji és részben a pekingi zeneakadémia diákjaiból áll.

Ezzel az együttessel Beethoven VII. szimfóniáját adták elő október 4-én és 6-án két kínai nagyvárosban: Tiencsinben (Tianjin) és Sanghajban, s ennek első összpróbáját kicsivel előtte, szeptember 30-án nyilvánosan tartották Pekingben. A nyilvánosságot ez esetben úgy kell érteni, hogy a Zeneakadémia tanárai és diákjai ingyenjeggyel bemehettek megnézni. (Ha a kedves olvasó csóválja a fejét, igaza van, az embernek támad némi hiányérzete a műsor láttán, hiszen ez csak egy félidőnyi. Megnyugtathatok mindenkit, megvan a másik is fele, de erről később.)

Az egyórás próba egy színházteremben volt, s amikor beültünk, nem tudtuk, hogy ez milyen fázis, egyáltalán mi a célja, hogy nyilvános: az első találkozás, vagy volt már 4-5 próba, netán már a főpróba - hiszen mifelénk legfeljebb ez utóbbi szokott nyilvános lenni. Az egy óra alatt ez nem is igazán derült ki, mert első alkalomnak igen biztató volt - viszont Ozawa meglepően nagyvonalú volt néhány hibával, szanaszét játékkal.

Õt élőben még nem láttam, így lenyűgözött a 70 éves korát meghazudtoló energia, amellyel irányította zenekarát, természetesen most is pálca nélkül. Kétségtelen, hogy van benne valami ellenállhatatlan személyes varázs, amellyel el tudja fogadtatni zenei megoldásait, még ha az ember nem is feltétlenül ért vele egyet. Az is megnyugtató volt, hogy szinte pontosan azok az instrukciók hangzottak el, melyeket mi magunk is szoktunk kérni az itteni kórusfoglalkozásokon, például legyen vonala egy dallamnak, a felütés súlytalan legyen, és így tovább. Volt viszont egy érdekes momentum, amelyre azóta sem adott senki magyarázatot. A próba alatt a vonós szólamoknál állt egy-egy (japán) ember, aki közben technikai instrukciókat adott a maga szólamának. Nyilvánvalóan a karmester egyetértésével kellett történnie, már csak amiatt is, hogy az egyik személy a felesége volt.

Másnap következett - immár valóban koncertszerű főpróbaként - a második félidő programja, azaz nem teljesen az. Mert A sevillai borbély a maga 3 órájával kicsit hosszú félidő lenne. A magyarázat az, hogy Rossini vígoperáját önállóan is előadták Pekingben október 2-án és 7-én, a \"vegyes\" koncerten csak egy \"zanzásított\" változatot láthatott a közönség. A \"vegyes\" jelző itt arra is utal, hogy az operaelőadás kísérő zenekara már csak a japán együttes volt, az énekes szólisták is különbözőek voltak: a \"vidéki\" fellépéseken japánok, a fővárosiakon pedig jelenleg amerikai operaházaknál éneklő művészek.

Meg kell, hogy mondjam, elég nagy csalódás volt. Lehet, hogy itthon túlságosan nagy nimbusz övezi a New York-i Metropolitant, de mikor megtudtuk, hogy a fellépő énekesek nagy része ott már énekelte ezt a szerepet, csodálatos zenei élményre számítottunk, amit nem kaptunk meg. Kár érte, mert a remekül eltalált díszleteknek és a színészi teljesítményeknek köszönhetően élvezetes vígjátékot látván jól esett volna, ha mindezekhez hasonlóan magas szintű zenei élmény is társul. A zenekaron és a karmesteren nem múlt, a szerepek technikai megvalósítása tökéletes volt, talán túlságosan is, a muzsikának azonban gyakorta híján voltunk, néha a túlzó, ezért őszintétlennek ható megoldások miatt.

Különösen feltűnő volt ez John Osborn (Almaviva), és Ruxandra Donose (Rosina) esetében, akiknek a hangja még az adott körülmények közt kevésnek is bizonyult. Már-már kezdtünk az akusztikára gyanakodni, de Figaro (Earle Patriarco), Bartolo (Paul Plishka), Don Basilio (Donato di Stefano) és Berta (Judith Christin) színre lépésekor nem támadt az embernek hangi hiányérzete.

Összességében nem volt ez rossz előadás, viszont így utólag még inkább felértékelődik az a bizonyos Traviata.