Kína és… La Traviata

Elég furcsa a kínai belföldi mobiltelefon-tarifa szisztéma. A hívások drágák, még a fogadásuk is díjköteles, viszont az SMS-ek darabját csak kb. 1 forintnyi áron számlázzák, minek következtében az átlag kínai új testrésszel gyarapodott - egy többnyire összecsukható, ezért apró mobiltelefonnal. Állandóan babrálja is, eme tevékenységében semmilyen külső hatás nem tudja megzavarni őt, viszont sűrű és változatos hanghatások kísérik a \"fáradozást\". Hogy jön ez ide? - kérdezhetnék teljes joggal.

Nos, a történet ott kezdődik, hogy a Pekingi Központi Konzervatórium, (az egyszerűség kedvéért nevezzük Pekingi Zeneakadémiának), idén ősszel ünnepli fennállásának 55. évfordulóját egy kéthónapos koncertsorozattal, melynek keretében az első zenei esemény a Traviata előadása volt, négy egymást követő estén. Nekem az utolsót volt szerencsém hallani, mely igazi \"sztárszereposztásban\" került színpadra: a hazai csillagok valaha mind az intézmény diákjai voltak.

Az előadás roppant érdekes volt, leginkább azért, mert a néző képet kaphatott arról, mit jelent a Távol-Keleten a nyugati operajátszás. Hogy az eseményt a kedves olvasó kellőképpen helyére tudja tenni, azt el kell mondani, hogy ezzel a Traviata-előadással kimerült az éves átlagos kvóta, azaz nincs nagy operakultusz errefelé. Az első valóban annak szánt operaház is most épül csak Pekingben, a Parlament mellett már látható a tojásdad formájú épület szerkezete. Az is idetartozik, hogy a tradicionális kínai operaelőadás megtekintése nem azonos egy nyugati, komolyzenei koncertélménnyel: az emberek esznek-isznak közben, ki-be mászkálnak, beszélgetnek, és ha éppen kedvük szottyan, telefonálnak, vagy SMS-t küldözgetnek, talán még játszanak is egy Snake II-t.

Eme háttér-információk birtokában akár meg is dicsérhetem a mintegy másfélezres közönséget, amely szeptember 21-én este majdnem megtöltötte a főváros északkeleti részén fekvő, néhány éve épült színháztermet, hiszen az első felvonás szinte már lement, amikor megszólalt az első oda nem illő hangeffektus egy tücsökciripelés formájában, de később bepótolták a lemaradást.

Mivel műsorfüzet csak kínai nyelven készült, és jómagam nem rendelkezem jártassággal a keleti írásjelek terén, ezért a növendékek szűkös információira tudok hagyatkozni, így csak sejtésem van arról, hogy a díszleteket és a jelmezeket helyben tervezték, mert volt néhány - európai szemmel nézve - furcsaság. Eleve mókásan hatott, hogy a csupa ázsiai szereplő hatalmas és színes parókákat, álszakállakat aggatott magára - lévén itt mindenki születésénél fogva fekete hajú, csak a fiatalok festik a hajukat ettől eltérőre: sötétbarnára. Az idősek viszont nem engedik láttatni az őszülést, és ők meg feketítik - de ezen azért könnyű túllépni.

Furcsa volt viszont, hogy a különböző társadalmi rangú szereplők az öltözékük alapján nem voltak megkülönböztethetők. Megmosolyogtató volt a háttérben lévő freskó, Rubenst idéző, fedetlen gömbölyű női idomaival, mert e motívumok a párnázott székek, kanapék huzatán (!) is visszaköszöntek. Gondolom, ennek háttere az lehet, hogy Kínában a testiség tabutéma - ennek előnye is van: nem látni az utcán olyan nőket, akiken csak tessék-lássék van egy kis szövet, hogy mégse mondják őket pucérnak - és biztosan azt gondolják, hogy Európában viszont amióta világ a világ, minden a meztelenségről szól.

Visszatérve az operához, a zeneakadémistákból verbuvált zenekar egy kicsit hangos volt, ennek oka valószínűleg az átlagosnál sekélyebb zenekari árok lehetett, az is igaz, hogy így az énekesekig eljuthatott a kíséretet, és ez sem utolsó szempont. Amit hallhattak, az megfelelt az előzetes várakozásoknak: a rézfúvósok épphogy meg tudtak birkózni, az amúgy nem különösebben nehéz szólamukkal, de legalább nem gikszereztek, ami a korábbi évek bakijaihoz képest előrelépést jelent; a fafúvós szólóállások kíméletlen korrektséggel szólaltak meg, nem segítve az énekeseket a szerep megformálásában, és bár technikailag hallhatóan a vonósok voltak a legképzettebbek, a muzikalitás terén nekik is bőven maradt adósságuk.

A végére hagytam a pozitív élményeket.

Nagyon kellemes meglepetésemre sem az ének tanszék hallgatóiból alakult kórusnál, sem a szólistáknál nem tapasztaltam azt a dús, szekundnyi vibrátót, amit órára menvén a tantermek ablakain kiszűrődve néha hallani szoktam. Szintén jó érzéssel töltött el - ami itt közel sem olyan magától értetődő, mint azt gondolnánk -, hogy az érthetően, szépen mondott olasz szöveg bármelyik európai operaházban megállta volna a helyét.

A szólisták közül igazán maradandót csak Zhang Liping (Violetta) és a Germont szerepét alakító Wang Haitao nyújtott. A hölgy meggyőző drámaisággal énekelte szerepét, s ugyan a végére kissé elfáradt, de ez ebben az operában talán még kapóra is jön. Információim szerint rendszeres fellépő a Covent Gardenben, ahol ezen kívül sikerrel énekelte már többek között Liút, és a címszerepet a Pillangókisasszonyban. Wang Haitao pedig több díjjal a háta mögött (például a moszkvai Csajkovszkij-verseny 2. helyezése) szólalt meg Germont hangján, meglepő érettséggel.

Azt est fénypontját mégis a Bécset is megjárt 34 éves karmester, Li Xin Cao dirigálása jelentette. Az ifjú titán a korából fakadó lendülettel és öntudattal, de azt meghazudtoló rutinnal uralta a zenekart - nem egyszer korrigálva kisebb \"döccenést\" - és kísérte a szólistákat.
Egyszóval jó lesz rájuk odafigyelni, mert aki otthon nevelkedik, arra még igaz a sztereotípia, hogy \"gépzenész\", de amelyikük egy-két évre már megtapasztalta a nyugatot, bizony komoly konkurenciát jelenthet akár számunkra is, és sokan vannak már ilyenek, egyre többen.