Kína és… Kodály

Kodály-hét lesz Kínában november elején.
Ha az átlag magyar újságolvasó ezt az egymondatos hírt olvassa, legyint egyet és továbblapoz. Vagy még csak nem is legyint. Elvégre mi különös van ebben, miért ne lehetne Kodály-hetet tartani bárhol a világban, legyen az akár Kína - sőt, ott lehet csak igazán, mostanában igen divatos lett az ország: ott lesz a következő olimpia, még a miniszterelnök is arrafelé járt nemrég.

A kérdés inkább úgy vetődik fel: hogyhogy Kínába még nem jutott el ez idáig Kodály, netán a Kodály-módszer híre? Ennek a megválaszolása már összetettebb feladat. Két mód lett volna erre: vagy Mohamed megy a hegyhez, vagy a hegy megy Mohamedhez. Tehát vagy Kínából jönnek a módszert tanulmányozni, vagy pedig magyar oktatók utaznak ki oda. Bármilyen furcsa is, de nagyobb számban egyikre sem volt példa az elmúlt néhány évig. Köszönhetjük mindezt Maónak és kulturális forradalmának, melynek \"vívmányaként\" a föld legnépesebb országa egy \"aprócska\", néhány évtizedes intermezzo erejéig nélkülözte az általuk nyugatiként aposztrofált európai zenekultúrát. Egészen konkrétan ezt a fajta zenét betiltották, a kottákat elégették, a lemezfelvételeket megsemmisítették: a kínai zenésztársadalom teljesen elszeparálódott a külvilágtól.

Ezalatt felnőtt majd két zenészgeneráció, akik csak a hazai zenekultúrát ismerhették - hivatalosan. Mert azért a fejek tartalmát nem törölhették ki, annak előtte, az ötvenes években jó páran tanultak külföldön - így például Magyarországon is. Itt tennék egy rövidke kitérőt. Volt alkalmam találkozni több, korábban Magyarországon tanult kínaival, akik ma már erősen a hatvanas éveiket tapossák. Annak dacára, hogy már majd öt évtizede jártak nálunk, még mindig szépen, érthetően beszélnek magyarul, sőt értik is az embert. (Egyáltalán nem úgy, mint a józsefvárosi piacon…)

Annyival azonban tartozunk az igazságnak, hogy a \"jó páran\" - kínai léptékkel mérve - nem sokat jelent, azaz, ezt a kevés szigetet leszámítva, a Kínában zenét tanulók túlnyomó részének körülbelül 15 évvel ezelőttig semmilyen fogalma nem lehetett a világ más kultúráiról. A kapuk azonban lassan elkezdtek nyílni, így fordulhatott elő, hogy a Pekingi Központi Konzervatórium frissen megalapított zenei nevelési tanszéke most már 5 éve a külföldi tanárok között két magyart is rendszeresen vendégül lát, mélyreható ismeretekhez juttatva ez által a tanszak hallgatóit például a szolfézs, az összhangzattan, a formatan, a kóruséneklés, a tanítási módszertan terén.

Ennyi idő távlatából már számukra is látható a magyar szisztéma hatékonyabb és emberközpontúbb mivolta, így a tanszak lelkes vezetője elérkezettnek látta az időt, hogy a szélesebb hazai nyilvánosság elé lépjen - beleértve a felsőszintű politikai vezetést is, ez ott a legfontosabb -, és bemutató órák, előadások, koncertek segítségével bizonyítsa: Kodály nagyszerű koncepciójának, kórusműveinek, solfeggióinak, az Ádám Jenő által kidolgozott módszertannak és az ezek szellemében tanító magyar zenepedagógusoknak - kínai követőikkel együtt - helyük van nemcsak a pekingi, de az egész kínai zeneoktatásban.