Kína és… a zenetanítás, mint megélhetés

Magyarországon már megszoktuk, beletörődtünk, hogy a tanári hivatás, köztük természetesen a zenetanároké - hogy szépen fogalmazzak - nem tartozik a jól jövedelmező szakmák közé, s általában az élet más területén dolgozók ezt még tetézni is szokták olyasfajta, cinizmustól nem teljesen mentes felkiáltásokkal, hogy "de hiszen ezt a hivatást nem a pénzért csinálod, hanem szerelemből!", meg: "Te legalább azt csinálod, amit szeretsz!".
Ráadásul ez még igaz is, az ember tényleg nem a fizetés nagyságáért teszi, és valóban sokkal jobb zenével foglalkozni, mint naphosszat monoton cselekvéseket végezni. Csak az ember tudja, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban alapvetően, a többi foglalkozáshoz hasonlóan (és a társadalmi létrán belül is) jobban díjazzák e szakma művelőit, tehát nem törvényszerű a magyar "szokás". De mi a helyzet tőlünk keletebbre? Nézzük, hogyan tudja eltartani magát egy zenetanár a föld legnépesebb országában!

Egyáltalán nem meglepő módon erre kétféle útja-módja van: hivatalosan (státuszban) és/vagy magánórák adásával. De mivel nem egyszerű átlátni a viszonyokat, először röviden vázolom a zenetanulás módjait.

Zenét felsőfokon csak zenei egyetemen lehet tanulni, ez(ek) minden nagyobb városban van(nak) - a nagyobb alatt itt többmilliós lélekszámot kell érteni -, az egész országban nagyságrendileg egy-két tucat található. (Vesd össze az USA többezer egyetemével, igaz, ott más a szisztéma, de a kontraszt így is nagy. Az egyetemek kis számának van még egy következménye, amire majd később még visszatérek.) Pekingben van három, a többi városban általában egy. Viszont a létszám néha megdöbbentő. A Pekingi Központi Konzervatórium tanári és diáklétszáma hasonló a budapesti Zeneakadémiáéhoz, de például a 6 milliós Hsziánban (Xi'an) csak a zenei nevelési tanszak egy évfolyamán 120 diák tanul. A szakmai színvonalat jobb nem elképzelni, de a tény ettől tény.

Állami középfokú zenei intézmény csak mutatóban van, hasonlóan az alapfokú zeneiskolákhoz, azokból viszont magánfinanszírozású akad rendesen. Tehát ha valaki zenét akar tanítani, azt szerződéses formában csak e két típusban (alap-, felsőfok) teheti meg, így nagy szerencséje van annak, akinek a zenei diplomáján túl tanári állása is van.

Amikor egy diák végez az egyetemen és elkezd tanítani valahol, a helytől függetlenül 6-800 jüanos havi bérért teheti ezt meg. Ez forintra átszámítva rettenetesen kevés (kb. 15-20 ezer), s ennek ugyan a tényleges vásárlóértéke Kínában jóval nagyobb, de egy nagyvárosban megélni még itt sem lehet belőle, körülbelül az albérletet fedezi, vagy ha arra nem kell költeni, a havi kosztpénzre szűkösen elég. Ezt az állapotot természetesen magánórák adásával lehet konszolidálni, mert valami sajátos okból nagy divat zenét tanulni, szinte minden tehetősebb szülő beíratja gyerekét valamilyen hangszerre, tehát növendék van bőven. Az előny pedig kölcsönös: a szülőnek azért jó, mert mivel a többi gyerek is tanul zenét, az övét nem szabad hogy hátrány érje, és ő sem akar kilógni a sorból; a tanárnak pedig biztosítva van a jövedelme. Még egy kezdőtanár is legalább 100 jüant (2700 Ft) kap egy óráért, így egész jól felturbózhatja havi keresetét.

A szörnyen alacsony fizetés csak az első, kezdő évre vonatkozik, utána már 1200 jüan (kb. 32 000 Ft) a következő lépcső, majd az összeg szépen fokozatosan emelkedik, a pozícióval és az életkorral arányosan - e kettő részben összefügg. Egy egyetemi tanár (adjunktus) már havi 4000 jüant (kb. 110 000 Ft), míg egy professzor már 10 000 körüli (270 000 Ft) összeget kap, amikből csak 10%-ot vonnak le adóba, egyéb járulékokat pedig nem kell fizetni, mert itt más a társadalom- és egészségbiztosítási szisztéma: az orvosi ellátás például fizetős (!). Ezzel - tehát korral és ranggal - párhuzamosan a magánórák díja is emelkedik, a teteje már jüanban is négyszámjegyű, de ezt csak egyes, magukat (többnyire ok nélkül) rendkívül sokra tartó énektanárok kérik el. A magánórák ideje rendszerint a szombat-vasárnap. Ilyenkor a Konzervatórium is átlényegül: hirtelen nagyon sok taxi és személyautó áll meg az épületei előtt, amikből kisgyerekek és az őket idehozó apukák-anyukák szállnak ki.

A tanév menete némileg eltér a magyarországitól. Az első félév ugyanúgy szeptember elejével indul, de a szünetek másképpen alakulnak. Államilag október első hete munkaszünet, ami természetesen az iskolákra is vonatkozik. Másik őszi szünet értelemszerűen nincs, karácsonykor sem, helyette az első félévet lezáró holdújév után van 3-4 hét szabadidő. Ez a január 20. utáni első teleholdat követő időszak. A második félév márciussal indul, és - nyilván húsvéti szünet sincs - hasonlóan az őszhöz, május első hete megint csak mindenkinek szabad. A tanévnek nagyjából június 30-ával van vége, de az egyetemeken áthúzódnak a vizsgák júliusra, a felvételik pedig július végén vannak.

Ez az időszak külön is említésre érdemes. Nagyon sok tanár ad egyetemre felkészítő órákat, amelyek a nevükkel ellentétben nem készítenek fel semmire, viszont aranyárban mérik őket, egy-egy (elsősorban, de nem csak) főtárgy-óráért akár a normál ár ötszörösét (!) is elkérik, azaz nem ritka a 3000 jüanos (80 000 Ft) órabér sem.

"Természetesen" a tanár nem garantál semmit, azaz vagy felveszik a "felkészített" illetőt, vagy nem. Azaz, hogy… el kell mondanom valamit. Igaz, nem zenei egyetemen történt, és csak hallomásból tudom, tehát minden alapot nélkülöző szóbeszédről van szó, de azért érdekes a történet, és nem egyedi. Állítólag az egyik bizonyos egyetemen tanító tanárt megkérdezték, mi az ára, hogy bejusson egy konkrét diák, mire a tanár állítólag azt felelte, hogy egy szép, új és nagy autó. Megint csak állítólag mindenki megkapta, amit akart. Nagyon-nagyon állítólag már lakást is kértek cserébe sikeres felvételiért…

Váltópénzek. A számozott 0,1 illetve 0,5-t ér, a számozatlan pedig 0,05 illetve 0,01 yuant.

Most persze roppant álszenten megbotránkozunk, hogy milyen korrupt egy ország ez, és mellesleg nem értjük, hogyan nem kerülhetett nyilvánosságra egy ilyen eset.

De ne feledjük, az 1,35 milliárd emberből nagyon sok a diákkorú, viszont az egyetemeken relatíve vészesen kevés hely. Tehát bekerülni (különösen egy pekingi) egyetemre akkora presztízzsel bír, hogy megéri adott esetben megfizetni az illető tanár vágyálmait, és egyik félnek sem érdeke, hogy kitudódjon az eset. Másfelől meg természetesen mindenki ügyel arra, hogy kívülállók se tudhassanak róla, ergo az üzlet kellőképpen le legyen fedezve. Magyarul dokumentumokkal bizonyítható legyen, hogy nem is úgy, nem is akkor történt, nem is azok közt, ahogy azt az esetleges szimatolók, rosszakarók gondolnák.

Végeredményként elmondható, hogy Kínában egy zenetanárnak mind a társadalmi, mind az anyagi presztízse jóval magasabb a magyar kollégáiénál, és ez még arra a tanárra is igaz, aki nem kap egy autót cserébe a felvételiért.

Hogy aztán mit nyújtanak cserébe ezért a pénzért, és az mennyire használható nemzetközi viszonylatban, az már egy másik téma.