Kína és… a zeneoktatás

Kína a föld legnépesebb állama, és még egy darabig az is lesz. Rájuk ez többféle terhet is ró, ennek kifejtése az összes társadalmi és geopolitikai vonatkozásával vaskos köteteket tölthetne meg, így legfeljebb csak arra vállalkozhatom, hogy néhány példával illusztráljam, mifélék is ezek.

Egyrészt az érvényesülés nehéz, emiatt folyton mindenki kiabál, egy újságárus pavilonjából is messzi elhallatszik, mi mindent lehet nála kapni - azt gondolván, így jobban észreveszik őt -, de mivel mindenki kiabál, így senki sem hederít a többire. Megjelenik ez fizikai módon is, amikor kinyílik egy lift ajtaja, egyszerre próbálnak az emberek onnan ki-, illetve oda bejutni. Természetesen időben így tovább tart a művelet, és mindenki rosszabbul jár, de senki nem adná fel, hogy ne ő legyen az első. Ez az elsőnek kell lenni amúgy is jellemző a társadalmukra, és ami a baj, hogy nem tanítják meg az embereknek a sikertelenség lelki feldolgozását. Sok egyetemista lesz öngyilkos amiatt, hogy a régi iskolájában megszokott örök elsősége az egyetemen már a múlté, és nem tudja elviselni, hogy vannak nála okosabbak, ügyesebbek.

Másrészt a majd másfélmilliárd ember gond olyan szempontból is, hogy itt még deklaráltan nincs munkanélküliség, azaz munkát kell adni minden embernek, ezért nagyon sokan dolgoznak olyan területen, amelyhez nem értenek, s elmondható az is, hogy általában egy olyan feladatot, amit Európában egy ember látna el, itt hárman végeznek. Természetesen az nagyon ritka, hogy valakinek több állása legyen, egy zenész például vagy (zenekari, esetleg koncertező) művész, vagy tanár. A zenetanárok elég húzós áron mért magánórák adásával emelik meg jövedelemszintjüket: a szombati napon a Zeneakadémia is teljesen átalakul, és kisgyermekek lepik el egyes épületek termeit, illetve a tanári lakásokat. Ha emlékszünk még a 80-as években a GMK-kra, na ez valami hasonló, csak más területen.

Az állam a maga eszközeivel megpróbálja fékezni a népességnövekedést, ezért központi szabályozással kísérlik meg a születések számát csökkenteni, és az egygyermekes családmodellt támogatni. Ugyan hagytak néhány kiskaput, de a nagyvárosi lakosság körében működik az ötlet - egyelőre. Mivel csak egy szem csemetéjük lehet, a szülők annak az egynek nyilván mindent próbálnak megadni, és tessék megkapaszkodni, ebbe bizony a zenetanulás is beletartozik! Olyannyira, hogy a zenetanárság a megbecsült szakmák között előkelő helyen van, a jövedelmük ugyan nem mérhető egy gyártulajdonoséhoz, de egy hasonló magyar tanáréhoz sem. (Gyártulajdonost emlegettem, senkit ne tévesszen meg, hogy Kínában hivatalosan szocializmus van, az ideológia valóban az, de gazdaságilag ez már egy ideje nem stimmel.)

Szóval az átlagos gyermek jó hamar (hiszen elsőnek kell lennie…), 4-5 éves korában elkezd zenét tanulni - természetesen magánúton. Csak egy tanár nénihez vagy bácsihoz fog járni, mert az nemcsak a hangszert, hanem az elméleti ismereteket is megtanítja neki. Ez a hangszer többnyire zongora vagy hegedű szokott lenni. Más nyugati hangszer közel sem ennyire divatos errefelé, a tradicionális kínai hangszereket pedig jóval később kezdik tanulni, mert kisebb is a repertoárjuk, s az érdeklődés is sajnos nagyon visszaszorulóban van a saját ősi kultúrájuk iránt.

A két ok együttes eredményeként egyre kevesebben ismerik meg például a pipa-, az arhu-, vagy a gudzsongjáték rejtelmeit. A mi kis zongorista vagy hegedűs gyerekünket is többnyire hidegen hagyják a különböző zenei alapfogalmak. Legyünk őszinték, miért is érdekelne egy 4-5 éves kislányt, vagy kisfiút az efféle unalmas időtöltés? A tanár azonban erre nem lehet tekintettel, neki át kell adnia a szükséges tudást, mert ha nem mutat fel eredményeket, a szülők kiveszik a gyereket, és egy \"jobb\" tanárhoz viszik. Õ tehát semmilyen eszköztől nem fog visszariadni, hogy tanulásra, gyakorlásra bírja kis tanítványait. (Megjegyzendő, az utóbbi években ez a gyakorlat a fizetős magániskolák elterjedésével lazulóban van.)

Ugyanakkor az állami - tehát ellenőrzött - angol nyelvű tv-csatornán ment egy műsor, amely leendő balett táncosok életét mutatta, és borzasztó volt látni, ahogy a zokogva spárgát gyakorló 4-5 éves gyerekeket a tanáruk addig rugdosta, amíg a 180° valóban egyenesszög nem lett. Megteheti - ha a szülő elvinné a gyermekét, akad helyette száz másik, de nem fogja kivenni onnét, mert akkor lemaradna a többihez képest.

Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy az ember belássa, az átlaggyermek ilyen kezdet után nem fogja szívébe zárni a zenét.
Ezen az iskola sem fog segíteni, mert az általános- és középiskolákban ez a rangsorban az utolsó tantárgy. De még ha nem is lenne az, szegény énektanárok az átlag 50-60 fős, ám előfordul, hogy 80 feletti létszámú osztályokban mit is tudhatnának kezdeni tantárgyukkal, egy készségtárggyal?! Ennyi gyereknek még a nevét sem lehet megjegyezni - meg sem próbálják.

Azonban a baj még ennél is nagyobb, ugyanis a leendő énektanárok - feltételezem, hogy a többi tárgyat tanító tanártársaik sem lehetnek nagyon másképpen - úgy kerülnek oda az iskolába, hogy fogalmuk sincs, hogyan és mit kell tanítani egy oktatási intézményben. Az egyetem egyáltalán nem készíti fel őket erre, nincs is nagyon erre vonatkozó tantárgyuk. A iskolai tanításokat egyéb körülmények is nehezítik: tanterv nincs, valami könyvféle ugyan létezik, de azt itthoni szemmel nézve inkább merném koncepció nélküli dalgyűjteménynek, mint tankönyvnek nevezni, mivel ömlesztve vannak benne a különböző nehézségi fokú, külföldi és hazai, népi és rendkívül igénytelen - mondhatni primitív - popzenei hatású dalok. Egyszóval az átlag diáknak semmi, az érdeklődőnek is csekély az esélye, hogy komolyabb zenei ismeretekhez jusson, ez a feladat a zenei egyetemekre hárul.

Néhányan kezdik már konstatálni, hogy ez nincsen jól ebben a formában, és megpróbálnak tenni is valamit a változásért. A segítséget elsősorban külföldről várhatják.
Azt hiszem, lassan sejthető, mit és miért keres Kodály Pekingben.