Kína és… a kortárs zene

Sok ezer kilométer távolságból az ember annyit tud Kínáról, hogy rengeteg ember lakik ott, mindenki biciklizik, és véres kommunista diktatúra van, havonta kivégeznek jó néhány tucat elítéltet. Aztán amikor nem kevés szorongással megérkezik, lassan-lassan kiderül, hogy itt is hús-vér emberek élnek - némelyikük igen jó körülmények közt -, és nem kell feltétlenül mindent komolyan venni, amit a be nem vallott, de létező európai felsőbbrendűség-tudatunk sugall. A kommunizmust sem.

Példának okáért a Pekingi Zenei Fesztivál szinte ugyanúgy működik, mint nálunk a hasonló rendezvények: szponzorpénzekből. Minden egyes koncertet más-más támogat (nem az állam, mint annak idején a szocializmusban), s az éppen esedékes mecénás kilétét boldog-boldogtalan megtudja, mert ennek igen látható jelei vannak. Szerencsére a rendezvénysorozat október 22-én, Je Hsziaogang (Ye Xiaogang) műveiből rendezett koncertjét nem egy kereskedelmi tevékenységet folytató cég támogatta, így megmenekültünk a feliratok, kitűzők és egyéb szóró-ajándékok seregétől.

A szerző ránézésre - amely technika itt elég veszélyes, nem nagyon látszik az embereken a koruk - negyvenes évei elejét taposhatja, és viszonylag termékeny lehet, mert az egyik opusz a 49-es számot viselte. A koncerten elhangzó első mű a Sencseni történet (Shenzhen Story) című balettzene koncerttermi változata, azaz egy szvit volt. A hét tétel többnyire számunkra furcsa, szokatlan címet viselt, mint például Modern metropolisz vagy Keményen dolgozó parasztlány. Az ember nem tudja, milyen stílusú zene fog megszólalni ilyen címek hallatán. A bizonytalanságot csak fokozza az a korábbi tapasztalat, hogy a mai kínai zene műfajilag meglehetősen kevert, mert a nem tradicionális zenének csak bő évszázados hagyománya van, s egyszerre akarják a lemaradást bepótolni, és a korral haladni. Mindeközben a zenének \"szépnek\" is kell lennie.

Ez azt eredményezi, hogy igen elterjedtek az ötvenes évek mozgalmi dalaira emlékeztető, de zeneileg azoknál is primitívebb, többnyire teljes hangerőn üvöltendő kórusdarabok, és gyakran hallani a leginkább amerikai, szirupos filmzenére emlékeztető kompozíciókat is. Sajnos, a mi balettszvitünk is ebbe a tárgykörbe tartozott. Változatosságot csak az jelentett, hogy némelyik tétel inkább egy mesefilm zenéjére emlékeztetett, és az ember legfeljebb azon tűnődhetett közben, hogy Rumcájsz vagy Lolka és Bolka alakját idézik meg jobban a hallottak. Szerencsére a tételek a műfajnak megfelelően inkább rövidek voltak.

A második mű csellószólóra és zenekarra íródott, A távoli Nancsingom címmel, s a japán elleni háború 60. évfordulójára készült - biztosítva ezzel magának az állandó repertoáron tartását, mivel ez politikailag igen hálás téma. Mindenképpen érdekesebb volt, mint a balettszvit, de azért az sok mindent elárul, hogy 3 nappal a koncert után nehéz felidéznem ennél konkrétabb benyomásokat. Annyi emlékképem maradt, hogy a szerző nagyon kedveli a hangszínváltásokat, melyekkel jól bánik ugyan, de ekkora mennyiségben alkalmazva fárasztó hallgatni azokat. Viszont hiányoltam a hosszabb ívű dallamokat, szólóállásokat - nem lett volna idegen a zenemű szövetétől.

Ezen a ponton nem árt azon is elgondolkodni, hogy vajon mi, akik az európai formavilágon, ízlésen és tradíción felnőtt fülünkkel ülünk be egy teljesen más forrásokból táplálkozó, más kultúrgyökerekkel rendelkező zeneművet meghallgatni, jogosultak vagyunk-e véleményt mondani arról, még ha ez a zene hasonlít is, vagy hasonlítani szeretne a mi nyugati zenénkre.

A koncert második felének műsora kapcsán ez a kérdés nem merült fel ilyen erővel. Egyetlen, számunkra annál érdekesebb mű töltötte ki az este szünet utáni részét, egy dalciklus, melynek címe Dal a Földről. Ezzel azonban minden hasonlóságot elmondtunk, semmi nem emlékeztetett a grandiózus Mahler-alkotásra.

Ez a kompozíció valóban kínai volt, és nem is akart más lenni. Ennek leghallhatóbb jelét a négy embernek folyamatosan munkát adó ütőhangszeres szólamokban tapasztalhattuk. Az általuk megszólaltatott effektusok - melyek nagyrészt régi kínai hangszereken szólaltak meg - erős asszociációt keltettek a tradicionális opera műfajára. Az érzést tovább erősítette a két (szoprán és bariton) szólista szerepe, ugyanis ebben a műfajban sajátos gesztus- és mimikarendszerre van szükség, amely visszaköszönt az énekesek arcán.

Az a véleményem viszont nem változott, miszerint a szerző forma- és arányérzéke nem az én ízlésem szerint való: fárasztó volt hallgatni a kétpercenkénti dinamikai csúcspontokat, a mindig új zenei anyagot és a változatlanul sűrű hangszínváltásokat. Valamicske támpontot a tájékozódásban az adott, hogy a kivetítőn követni lehetett, mely szövegrésznél tartunk - még annak is, aki nem járatos a kínai írásjelek között, ugyanis a kapott műsorfüzetben ott volt a teljes szöveg, s a megzenésítés módja folytán volt idő bőven az \"azonosításra\".

Végül az előadókról. A csellista Csu Jiping (Zhu Yibing) játéka nem igazán volt meggyőző - ellentétben a rezüméjével. Technikai tudása magas - bár egy pillanatra sem éreztem azt, amit Perényi játékán mindig: mintha eggyé válna hangszerével, és nem vonó által megrezegtetett húrokból, hanem az ujjaiból szólalnának meg a hangok; persze, ha valaki kottából játszik, akkor nehéz is ezt a hatást elérni -, de a nekem nem oly kedves \"zsíros\" vibrátót részesítette előnyben, és a mű megformálása sem volt magával ragadó.

A két énekes, Jang Hsziaojong (Yang Xiaoyong, bariton) és Lu Csi (Lu Qi, szoprán) közül a hölgy érdemel dicséretet, neki volt igazán mondanivalója. Sajnos, a Kínai Filharmonikus Zenekart (a 2000 előtt még a Kínai Rádió Szimfonikus Zenekara nevet viselő együttest) irányító Csang Ji (Zhang Yi) nem volt igazán partner ehhez, a látványra sem túl változatos dirigálásának és a gyakorta differenciálatlan hangzásképnek igen komoly része volt abban, hogy a három különböző stílusú mű valahol mégis nagyon egyformának tűnt.