Kína és... Wagner

Beijing Music Festival

Érdemes kicsit elmerengeni ezen a kérdésen: hogy létezhet az, hogy a XXI. században van olyan ország, ahol Wagner még újdonság? S a kérdés feltevésekor természetesen nem arra gondolok, hogy mondjuk Togóban miért nem ismerik a Lohengrint, mert ez talán érthető. De egy olyan, mind kulturálisan, mind technikailag igen fejlett országban - nemrég saját űrhajót bocsátottak a világűrbe -, ahol ennek \"civilizációs\" akadálya nincsen, némileg meglepő a kései bemutató.

Ha valóban elgondolkodunk a kérdésen, a száraz tény csak első látásra tűnhet furcsának. Itt, Európa közepén, \"a tűzhöz közel\", hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mi kultúránk ugyan értékekben, műalkotásokban igen gazdag, és az elmúlt évtizedekben-évszázadokban világszerte egyre dominánsabbá is vált, de korántsem az egyetlen a földkerekségen.

Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Kína hatalmas ország: területét tekintve nagyjából azonos, népessége viszont a duplája Európa hasonló adatának. Nyugodtan tekinthetünk rá önálló kultúraként, és azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a kultúra nem igazán befogadó jellegű, ami részben megmagyarázza az idegen hatások nehézkes érvényesülését. Sőt, ennek a hatalmas országnak időben a mienkénél jóval hosszabb múltja is van. Hogy tartalmasabb is, azt már nem merném állítani.

Ha Európa kultúrtörténetének utóbbi néhány száz évét a fejlődés (vagy változás, kinek mi tetszik) szóval jellemeznénk, akkor Kínára a stagnálás szó lenne a helytálló. Ha elfogadjuk, hogy a művészet sajátos eszközeivel a valóságot tükrözi vissza, akkor egy érdekes példával tudnám alátámasztani ezt a stagnálást. Nemrég a tartományi múzeumot néztük meg Nancsingban - ez a leggazdagabb tartomány (Dzsiangszu) székhelye, egykoron főváros is volt -, ahol a helytörténeti kiállítástól kezdve a jade-kristály ajándéktárgyak boltjáig minden akad. Az egyik teremben festményeket láthattunk, és úgy jött ki a lépés, hogy az egyik vitrinben egy több ezer, és egy néhány éves kép került egymás mellé - az élmény döbbenetes, de valahol hátborzongató is egyben. Ugyanis alig különböztek egymástól - az új kép színvilága gazdagabb volt egy kissé, de ezzel mindent elmondtam.

Ha a változást egy másik művészeti ág, a zene területén keressük, a kép már árnyaltabb. Egyrészt a média arrafelé is érezteti áldásos hatását, tehát bizonyos populáris, a világ bármely pontján fellelhető (könnyű)zenei műfajok ott is ugyanúgy léteznek. Másrészt viszont a tradicionális zene is (még) tartja magát, ugyanaz a változatlanság tapasztalható, mint amit a képzőművészet kapcsán említettem. Harmadrészt pedig az európai zenekultúra, ha későn és lassan is, de beszivárgott. Ennek a három ténynek - valamint annak, hogy a kínai zenében nem voltak olyan stíluskorszakok, mint az európai zenetörténetben - egy furcsa hatása is van. A mai komponisták által írt zeneművek stílusa meglehetősen kevert, még keresik az identitásukat.

Ami most tapasztalható, az leginkább a minden ember életében felbukkanó kamaszkori lázadós korszakra rímel: meg is akarják tagadni a múltat, mondván az a régi korokra emlékeztet, de ugyanakkor nem tudnak, és talán nem is akarnak igazán elszakadni attól, hiszen mégiscsak az az ő zenéjük. Hasonló a viszonyuk az amerikai kultúrával: utálják, lenézik, de nincsenek meg nélküle, és ennek sajnos hallható jelei is vannak, és nemcsak a könnyűzenében.

Hadd tegyek egy közbevető megjegyzést. Az előbb - nem véletlenül - nem népzenét, hanem tradicionális zenét írtam. Nehéz megmondani, náluk mi a népzene, mi a komponált zene, mivel más a muzsika történelmi hagyománya, szerepe, mint nálunk. Hogy mást ne mondjak, nem léteznek gyermekdalok, és gyermekjátékok is csak mutatóban vannak. Viszont sokkal több hangszerük van, a tradicionális instrumentumokból könnyedén össze lehet állítani egy nagyzenekart. Természetesen más struktúrájút, mint a mi szimfonikus zenekarunk, hiszen sokkal több ütőhangszerük van. Találhatunk még vonós, fúvós, pengetős hangszereket, de rézfúvósokat például nem.

Itt van az a pont, hogy kérdéseket tegyünk fel: miért ők akarják átvenni a mi nyugati zenénket, és nem fordítva, azaz miért nem kell nekünk igazán a keleti zene? És miért most történik mindez, miért nem 100 éve, vagy 100 év múlva?

Kezdem a második kérdéssel. Mint azt feljebb említettem, nem voltak hatalmas változások a kínai kultúra története folyamán. 150-200 éve ugyanolyan zenét játszottak, mint 500 éve. Átütő újítás csak a XX. század elején következett be. Ugyanakkor a kínai társadalom nagyon zárt. Az európai kultúrával való komolyabb kapcsolata a XIX. sz. második felére tehető, amikor is gyarmatosító szándékkal (pl. Sanghajban) megvetették lábukat az európaiak, elsősorban az angolok. Tehát nem nagyon volt idő arra, hogy a külső hatások érvényesülhessenek. S ha el is indult valami a XX. század elején, a kulturális forradalom bezárta a kapukat, amelyek csak nemrég nyíltak meg újra. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a kínai emberek arra vannak nevelve, hogy ne gondolkodjanak, majd megmondják nekik, mit kell tenniük. Ez a vonás nem teszi könnyűvé a változások létrejöttét.

Az első kérdésre pedig meglepően egyszerű a válasz, csak talán kell hozzá némi polgárpukkasztó bátorság, hogy kimondjuk. Azért nem nekünk kell az ő zenéjük, mert nekik 5 hangjuk van, nekünk pedig 12. És ez nemcsak héttel több, nemcsak 2,5-szer annyi, ez egy más dimenzió: a pentaton zenében nincsenek funkciók, ott nincs szükség összhangzattanra sem. Ehhez képest a dúr-moll hangrendszer hatalmas távlatokat nyit, nem utolsósorban a kifejezési lehetőségek terén. Aztán van még egy, szintén fontos tulajdonság. Amennyire sikerült megismernem a tradicionális zenéjüket, az monofón jellegűnek tűnik. A polifónia megint csak sokszorosára növeli a zenei lehetőségeket. S az már csak hab a tortán, hogy a tradicionális szólóhangszeres zene repertoárja egyes hangszereknél tragikusan kicsi. Növendékek mesélték: volt olyan évfolyamtársuk, aki öt évig (!) tanult egy darabot - és nem azért, mert a darab lett volna nehéz, vagy ő ügyetlen...

Tehát egész egyszerűen élvezik a mi zenénket, talán még jobban is, mint a sajátjukat, különösen a romantikus zenéért vannak megőrülve. (E jellegzetesség általában igaz a távol-keleti kultúrákban felnőtt emberekre, oka valószínűleg az, hogy azokon a vidékeken évezredekig nem volt szokás az érzelmeket kinyilvánítani, most kezdenek megnyílni, a romantikus zene pedig éppen erről szól, így a két dolog összetalálkozik.)

No, de akkor miért váratott magára ilyen sokáig Wagner? A válasz innentől már nagyon prózai. A nyugati opera, mint műfaj, ott elég új, csak a kulturális forradalom elmúltával jöhetett szóba; színházépületek is alig vannak. Az új műfajban nyilván nem lehetett Wagnerrel kezdeni az ismerkedést, már csak anyagi okokból sem, hiszen nem kevés pénzbe kerül megutaztatni egy operaprodukciót. Mára azonban elhárult minden akadály, így ez év október 23-án, 26-án, 29-én és november 1-jén este Pekingben a nürnbergi társulat vendégjátéka révén végre színpadra kerülhetett a teljes Ring.