Kimeríthetetlen (a Zempléni Fesztivál 2010-ben)

De nagyon nehezen indult. Kezdetben csak a szabadságok egyeztetése, kisebb-nagyobb egyéni, családi és financiális problémák késleltettek bennünket, de úgy tűnt, maga a program-kínálat is hasonló gondokkal küszködve alakul, azazhogy alakulgat. A fesztivál web-oldalára sokáig csak apránként került fel az idei ajánlat. A hosszas latolgatás, habozás közepette mi lemaradtunk arról a barátságos tolcsvai szállás-lehetőségről, ami tavaly megalapozta nyaralásunkat, és mire a koncertműsor kezdett szép lassan alakot ölteni, már sokkal takarékosabb vakációban kellett gondolkodnunk.

Nem sokat tudok a háttérről, de úgy tűnik, a fesztivált sem kerülte el a válság. A szűkebb keretek miatt az utolsó pillanatig kellett mindennel sakkozni, végül sikerült olyan kompromisszumokat kötni, olyan változatokat, megoldásokat kikísérletezni, hogy a spórolást már inkább csak a tapasztalt és dörzsölt bennfentesek vették észre. Végül lett nemzetközi húzó-név is (Schlomo Mintz a nyitókoncerten), lett népszerű nagyoratórium ismert énekes szólistákkal (Verdi Requiem) és lett minden egyéb is. Én magam - mint elkényeztetett ínyenc - legfeljebb a jazz és crossover, esztrád és "gasztro" programok súlyának a komolyabb műfajok rovására bekövetkezett észlelhető növekedését figyeltem némi gyanakvással.

Mindent mérlegelve, végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk "súlyozni". Ha kicsit nehezebben is, mint tavaly, ha lényegesen rövidebb időre is, de idén ismét megszálltuk a Zemplént! Mindössze három teljes nap (19-21) és négy éjszaka állt rendelkezésünkre, de az volt annyira tartalmas és élménydús, hogy érdemes legyen beszámolnunk róla.

Sátoraljaújhelyen a Chameleon Big Band produkciójával kezdünk, de mivel ez inkább Jazzdélután, mint -est, úgy döntünk, hogy az egész napot a városban töltjük. A hegy északi oldalán nagyon szépen felépített "élménypark" szép is, érdekes, és kissé bosszantó is. A pénztár ablakában olvashatók a libegő árai, csak oda, illetve retúr bontásban, de az illetékes néni ragaszkodik ahhoz, hogy csak oda-vissza jegyet lehet venni, merthogy a pálya alatt, a pilonok tövében tilos gyalogolni, azt pedig, hogy egy zöld kereszttel jelölt turistaúton szép kerülővel az erdőn keresztül le lehet jutni, sem nekünk sem a térképünknek nem akarja elhinni...

Viszont odafönt a vártnál is szebb, igazából elképesztően szép a kilátás. Észak felé már Szlovákia tölti be az egész panorámát, délre pedig a tokaji Kopasz-hegyig egyben belátható az egész Zemplén. Az erdei út nagyon szép, habár kerülővel is eléggé meredek. Ha pedig túl fárasztó lenne, úgy a hegy derekától folytathatná az ereszkedést a kalandpark másik nagy attrakcióján, a bobpályán. - De nem lehet! A felső végállomáson kiépítettek büfét, pihenőt, a téli üzemre elegáns melegedőt, de pénztár csak lent van...

Kénytelen vagyok visszaemlékezni egy pár évvel ezelőtti esetre. Egy tiszai túra végeztével Tokajban, a vonat indulásáig még volt néhány üres óránk. Szerettük volna a kicsiny társaságunk - mintegy huszonöt fő - csomagjait elhelyezni az állomás létező, viszont teljesen üres megőrzőjében, amíg elsétálunk várost nézni, bort kóstolni. A pénztáros azt mondta, ő nem csomagmegőrzős, merthogy ő pénztáros, és ha a következő vonat csak órák múlva indul is, az nem az ő dolga. Az állomásfőnök meg ugyebár állomásfőnök!
Nehéz eset! Kalandparkot és állomás-felújítást meg lehet oldani költségvetési pénzekből, Széchenyi-tervből, Uniós támogatásból, de miből és honnan jön majd az élvezettel végzett gyarapító, alkotó munka?

Szerencsére a rossz kedvem hamar elmúlt, merthogy a Chameleon Big Band megmutatta a másik oldalt. Igenis létezik értékteremtő lelkesedés.

Általában tartózkodom a hangosított produkcióktól, de más egy mikroporton keresztül énekelt ária egy szabadtéri arénában, és más akkor, ha például különböző jellegű hangszereket kell egymáshoz illeszteni. Akusztikus gitár és dobszerelés, szaxofon és ének keverés nélkül hangerőben eléggé eltérnek egymástól. Az elektromos gitár pedig külön eset, mert az a hangszer van olyan izgalmas, hogy miatta külön is érdemes bevállalni a hangosítást, különösen úgy, hogy ha azon László Attila közreműködik. Az egész együttesre jellemző a magabiztos hangszeres tudás, tiszta fúvósok és még valami különös, ami kezdetben nem is tudatosodik könnyen: a basszusgitár itt nem találomra penget valamit, ahogy az a műfajban sajnálatosan gyakori. Stabil a basszus, jó a hangszerelés és felrakás, helyén van minden.

XI. századi templom Szabolcs községben

Másnap fogalmazódik meg bennünk nagyon határozottan, hogy mennyi mindent nem láttunk még a Zemplén környékén, mi mindent lehetne még tenni, merre kellene még elmenni. Nem túl nagy kerülővel felmegyünk Tokaj mellett a Kopasz hegy tetejére, hogy onnan is végignézzünk a Zemplénen, de az északi oldalt sűrű erdő takarja. Inkább az alföld felé nyitott a panoráma, de sebaj, az is nagyon szép. Tokajban meg sem állunk, Szabolcs község határában megnézünk egy gyönyörűen karban tartott majdnem ezer éves templomot és nagyon közel hozzá egy honfoglaláskori földvárat. Vadregényes és igéző. Az rögtön látszik, hogy a buján zöld dombok nem természetes úton keletkeztek, de nagyon nehéz belelátni a korabeli szándékokba, tevékenységekbe, az akkori életbe. A következő faluból Balsáról komppal megyünk át a Tiszán, de már nincs időnk csavarogni. Sajnos éppen a Bodrogzugból még semmit sem láttunk, a pácini reneszánsz kastély, és sok más látnivaló tehát jövőre marad. Lehet, hogy ide kerékpárral kellene jönni, hogy lassabb alapossággal tudjuk a tájat nem is megnézni, inkább érezni.

Idén már csak a zárókoncert maradt számunkra, hagyományosan a Liszt Ferenc Kamarazenekar fellépésével a református templomban. Külön vonzerőt jelentett a szólista, Várdai István szereplése, akit egyre többen tartanak egyre többre. Mindezekhez képest én még nem hallottam túl sokszor, de amit igen, az valóban impresszív volt.

A fiatalember Haydn C-dúr versenyművét feltűnően "laza" virtuozitással játszotta. Az első tételben hallhattuk néha nem teljesen tisztán intonálni, de a fölényes technikai készség láttán és hallatán egyértelműen kiderül, hogy milyen elképesztő magabiztossággal uralkodik a hangszerén. Ez a virtuozitás ráadásul olyan görcstelen nagyvonalúsággal párosul, ami szabadjára engedi magát a muzsikát. Várdai játéka örömteli, így meghallgatni is az.

A koncert második felében Csajkovszkij vonósszerenádja. A kicsit matt hangzásért a templom konfúz akusztikáját okolom, de a Liszt Ferenc Kamarazenekar is visszafogottan játszik. Tetszik a több tételen átívelő egységes formálás, de nem csak az elégia-tétel elégikus, az egész az...

Lehetőséget ad az ábrándozásra. Mi lesz jövőre? Szervezők, házigazdák és politikusok ejtenek néhány szót a koncert előtt, és utána a fogadáson is és mindannyian bizakodnak. Fontos nekik a Zempléni Fesztivál. Engem csak az kedvetlenít el kicsit, hogy éppen a főszponzor képviselői nem voltak jelen...

Pedig ez a fesztivál nekem és nekünk is fontos. Nekem talán jól esne egy kicsit több kifejezetten komolyzenei esemény, de meg tudom érteni, hogy a közönség túlnyomó részének jobb egy kevésbé drasztikus átmenet a hétköznapi fogyasztási szokások és egy egészen más zenei világ között. Arra is gondolni kell, hogy a fesztivál sok ezer hallgatója, vendége közül nagyon sok a helybéli, márpedig Komlóskán, Makkoshotykán, Regécen és a Zemplén számtalan más településén szinte egész évben ez az egyetlen igazi esemény, ez az egyetlen koncert.

Nagy a felelősség! Az eddig eltelt tizenkilenc év alatt ez a Fesztivál már nélkülözhetetlenné tette magát és olyan mélyen beépült a környék kulturális életébe, hogy innen már nem lehet másfelé, csak előre.

Jövőre kisebb jubileum és Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkára kiemelt támogatást ígért a huszadik Zempléni Fesztiválnak.

Azt hiszem, jövőre is el kell jönnünk...