Két nap Sopronban

A 24. Régi Zenei Napok, mint a többi huszonhárom eddig, június vége felé élénkítette fel Sopron zenei életét. Nagy idő ez az egy év híján negyed évszázad. A nyolcvanas évek közepén valakik - majd jövőre, a kerek évforduló kapcsán utánajárunk, hogy pontosan kik - úgy látták, el lehet indítani egy ilyen, kurzusokból és koncertekből álló sorozatot, mert lesz elég jelentkező a rövid hangszeres tanfolyamokra.

A koncertek nem voltak ilyen kockázatosak látogatottság szempontjából, mert az autentikus játékmód akkor már abszolút elfogadott volt kisebb-nagyobb koncerttermeinkben, bár mind a mai napig vannak értetlenkedők. De ha például Kocsis Zoltán úgy nyilatkozik, hogy csembalóval is hallott már Gouldénál szebb felvételt a Goldberg-variációkból, ha például a BFZ koncertjein tizennyolcadik századi szerzők műveinek előadásakor rendre natúrtrombiták és más korabeli hangszerek tűnnek fel, ha például a fesztivál műsorfüzetében a 75 éves Claudio Abbado első régihangszeres Mozart-szimfónia felvételeit hirdetik, akkor már tényleg azt lehet mondani, nem valami obskurus, csak néhány megszállottat érdeklő ügyről van csupán szó.

Ezek azért is érdekes tények, mert akkor, \'84-ben a fene se gondolta volna, hogy e félreeső vidéki kisváros marad az egyetlen jelentősnek mondható - egészen pontosan ma már csak az egyetlen nemzetközi jelentőségű - hazai régizenei fesztivál helyszíne. Igen, lehet már a Zeneakadémián második kiegészítésként csembalóművészi diplomát szerezni, és két vidéki főiskolán is furulyatanári-kamaraművészi oklevelet kapni, de ez minden. Hogy pénzhiány, maradi szemlélet, vagy mindezekkel együtt karöltve valami más akadályozta meg magát \"zenei nagyhatalomnak\" tartó országunkat abban, hogy előbbre lépjen ebben az ügyben, lehetetlen kideríteni, de nem is fontos. Ez van.

Most épp egy hét Sopronban, ebből két nap jutott nekem. Megvannak azok a tanárok, akik közül sokan évek óta visszatérő vendégek itt: hegedűt Simon Standage, csembalót Johannes Sonnleitner, furulyát a szinte intézménynek számító, a kezdetektől itt lévő Anneke Boeke, éneket Halmai Katalin, táncot Széll Rita oktatott a kurzusokon. Jutott szóbeli előadás is majd minden napra, jó újítás. A tanárok közül Standage a Collegium Musicum 90 elnevezésű zenekarával együtt koncertezett, szólistaként Anneke Boeke is fellépett. René Clemencic orgonán játszott, Vashegyi György egy koncertszerűen előadott olasz operát vezényelt, szerepelt egy francia együttes, az Ensemble Stardivaria, és a magyar Authentic Quartet is.

Hallottam Vashegyi előadását arról, hogy új, Glucknak tulajdonított Orfeo ed Euridice című operára bukkant egy nápolyi könyvtár gyűjteményében. A mű igazi különlegesség, Calzabigi librettójának Gluck által revideált változatát használja, és minden recitativót vonóskar kísér, csakúgy, mint a nagy reformoperában. Mi több, az utólag, a tizenkilencedik század közepe táján bekötött partitúra gerincén magának Glucknak a neve szerepel, bár belül a kottában nem található utalás arra, ki is lehet a valódi szerző. Maga a színvonal semmiképp nem Gluckra utal, inkább egy korabeli jó átlagos szerzőre, aki a felvezető előadásban hallottakkal ellentétben igenis kellett, hogy ismerje magát a zeneművet is. Különben mi késztette volna egyáltalán arra, hogy pont ezt a szövegkönyvet zenésítse meg? Mi késztette volna arra, hogy csak accompagnatókat, vonóskíséretes recitatativókat alkalmazzon? Mi késztette volna arra, hogy itt-ott (például a 9. jelenetben, amikor Orfeusz megérkezik az alvilágba, és annak lakóival társalog) a nagy zeneszerzőével teljesen megegyező zenei megoldásokat alkalmazzon, noha egyébként valóban sikerrel kerülte el a csapdát, hogy egyszerű utánérzése legyen operája híres kortársáénak?

A művet egyébként kitűnő előadásban hallhattuk, Bárány Péter emelhető ki leginkább, aki jelentős kontratenor erényeket mutatva énekelte végig szólamát szép, és drámai kifejezésre is képes hangon, kár, hogy ebben a műben nem került sor olyan nagy zenei pillanatokra, mint a Gluckéban. Méltó partnere volt Halmai Katalin Euridice szerepében. Érdekesség, hogy Ámor helyett itt egy Immeneo (Hümenaiosz) nevű istenség szerepel, aki az antik görögöknél a házasságért volt felelős. Tenor szerep, Kálmán László énekelte, némileg harsányan. Tanulságos volt megfigyelni, milyen volt az a zenei köznyelv, amelyben Gluck remekműve megszületett, de ellentétben azzal, ezt elég volt egyszer hallani.

Nagyon ritkán hangzik el koncerten a Goldberg-variációk. Sonnleitner professzor hallhatólag mindent tud a barokk frazeálásról, agogikáról, inegál játékmódról stb., és akkor, amikor ezeket bemutathatta, csembalózása érdeklődést keltett, ugyanakkor rengeteg apró hibától volt terhes, ami egy igazán összefogott produkció képének kialakítását is megakadályozta.

Jövőre tehát, a huszonötödik, tényleg \"régi\" zenei napok következnek Sopronban. Még mindig ennyire nyugatra kell menni nem túl nagy országunkban, hogy egy kis Európából fújó szél meglegyintsen minket?