Keltés és rombolás (Filmzenei Fesztivál a Várban)

Hagyományteremtő szándékkal rendezték meg a hétvégén a Vár Oroszlános Udvarában Közép- és Kelet-Európa első Filmzenei Fesztiválját. Ennek én nagyon örülök, mert egyrészt a téma ér annyit, hogy rendszeresen szó essen róla, másrészt a „hagyományteremtő szándék” folytatást ígér, ebből pedig az következik, hogy a szervezőknek, rendezőknek lesz alkalmuk levonni a szükséges következtetéseket, és kijavítani mindazokat a hibákat, amelyeket most elkövettek.

A rendezvény egy szombat esti, az idén 75 éves John Williams tiszteletére rendezett hangversennyel indult. Az ötlet kiváló, keresve sem lehetne jobb beharangozó programot találni egy ilyen rendezvényhez: a filmek, melyekhez Williams komponált zenét, népszerűek, és maguk a dallamok is eléggé közismertek. Ráadásul a szervezők különleges látványt és fantasztikus meglepetéseket ígértek, nevezetesen azt, hogy megelevenednek a filmek szereplői.

A „pazarnak ígérkező nyáresti koncertre” vágyók már rögtön érkezéskor tapasztalhatták, hogy egy ideális terv megvalósítása nem megy mindig zökkenőmentesen: a bejáratnál feltorlódott tömeget csak a meghirdetett kezdés előtt tíz perccel kezdték beengedni az udvarra, így alapból húsz perces csúszással indult a program.
Hogy nehéz dolog a rendezvényszervezés, az a szünetben ismét kiderült: a cirka 2000 emberre mindössze 1-1 vécé jutott (nem idéznék a sorban állás közben hallott véleményekből...).

Akadt még egyéb botlás is (ha akarom szervezési, ha akarom rendezési probléma). A műsorszámok között egy kivetítőn filmbejátszásokat nézhettünk, Spielberg és Lucas méltatta a komponistát, és maga a Maestro is megszólalt. Sajnos, a film feliratozott volt, a vetítővásznakat viszont olyan alacsonyan helyezték el, hogy a szövegből semmit nem lehetett látni. Egy alkalommal a felirat a vászon tetején, végre jól látható helyen jelent meg (kiváltva ezzel a nézők tapsát), de ennek csak pár pillanatig örülhettünk. Talán emiatt történt, mindenesetre két-három részlet után el is maradtak a filmbejátszások, ami nem baj, mert a mozizás közben – a fenti probléma miatt – bizony nagy unatkozás volt tapasztalható.

A látványt illetően hibáról nem beszélhetünk, hiányosságról azonban igen, pontosabban a ziccerek kihagyásról. Megelevenedő filmszereplőket ígértek nekünk, és egy efféle rendezői húzás akkor tud igazán látványos lenni, ha a szereplő váratlanul, a megfelelő pillanatban tűnik fel. Az viszont elég lehangoló, ha az ember azt látja, hogy egy szervező a nézők mellett sétálva magyarázza Indiana Jonesnak, merre kell majd lovagolnia, vagy hogy a keverőpult mellett már a szünetben ott gubbaszt négy dementor, akik később „váratlanul”, „meglepetésszerűen” a Harry Potter zenéje alatt eldöcögnek a zenekarig, és némi ácsorgás után a színpad mögé vonulnak. (Jelzem: a szünetben ott járkált köztünk Harry is, minimum bejöhetett volna ennél a résznél, hogy egy „Expecto patronum!”-mal oldja meg a helyzetet.) Sorolhatnám még, de a lényeg, hogy nem igazán tesz jót egy illúziókeltéssel operáló rendezvénynek, ha előre lelövik a poénokat. Hogyan lepődjek meg, ha már tudom, mi várható? A legsikerültebb, valóban meglepetésszerű, és látványosan kivitelezett rész az volt, amikor Superman kimentett egy hölgyet a lángoló ablakból. Tökéletes, frappáns, dublőrökkel operáló megoldás volt – erre a szintre kellett volna felhozni a többi látványelemet is.

A zenét a Budafoki Dohnányi Zenekar szolgáltatta, Stephen D’Agostino vezényletével. „Arccal a pénztár felé” – jegyezte meg a hír hallatán egy kollégám, de kár volt zsigerből élcelődnie, ezekkel a zenékkel nagyon nem lehet mellélőni. A zenekar többé-kevésbé meg is oldotta feladatát (bár a Star Wars-téma eléggé kuszára sikeredett, az est többi műsorszáma alatt zenei téren panaszra nem volt okunk).

Szintén izgalmasnak ígérkezett a másnapi program, a tulajdonképpeni fesztivál: előadások, műhelytitkok, beszélgetések, filmvetítés, közönségtalálkozó, börze – minden, ami érdekelheti a témára fogékonyakat.

Nos, a tervek megvalósulása ezúttal sem úgy sikerült, ahogy azt tervezték, igaz, ezúttal az érdeklődők hiánya miatt. Míg előző nap megtelt az Oroszlános Udvar, vasárnap úgy 20 ember alkotta a közönséget. Emiatt számos program el is maradt, és a megtartott előadások is csúsztak kissé.

Elmaradt például Hubai Gergely előadása az előző este ünnepelt John Williamsről. Kár, mert – mint később megtudtam – az életmű bemutatása mellett szó esett volna a komponista ismeretlen, vagy inkább elfeledett filmzenéiről is. Megismerkedhettünk viszont Rózsa Miklós életével és munkásságával – Nyitrai László, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének titkára nagyon érdekes dolgokról beszélt. Előadásának egy része ugyan „szakmázás” volt, de az izgalmasabb fajtából: klasszikus zeneszerzői fogások tudatos alkalmazása a kor- illetve a hangulatfestő zenék írásakor, vagy épp egy téma feldolgozása a film jeleneteihez és a rendezői instrukciókhoz igazodva (mindez hangbejátszásokkal, Rózsa műveiből vett részletekkel illusztrálva). Nem kevésbé érdekes dolgok derültek ki magáról a zeneszerzőről, pontosabban pályafutásáról: ezek közül a mai állapotokat ismerve talán az tűnik a leghihetetlenebbnek (és irigylésre méltónak), hogy a 40-es években olyan szerződést kötött az MGM-mel, mely alapján minden, amit írt, változtatás nélkül került a filmekbe, emellett otthon dolgozhatott, megtarthatta egyetemi állását, és évente 3 hónap szabadságot kapott.

Meghívott előadó volt a fesztiválon Gulya Róbert, aki amellett, hogy darabjaival gyakorta képviselteti magát klasszikus hangversenyeken, filmzeneszerzőként is letett már egy-két dolgot az asztalra – nevéhez köthető például a közelmúlt egyik sikeres filmjének, az S.O.S. Szerelemnek zenéje. Színes-szagos bemutatóban volt részünk: a bejátszások révén a munkafázisokkal és műhelytitkokkal ismerkedtünk meg, no persze a feladat szépségében gyönyörködvén nem mehetünk el szó nélkül Gulya azon megjegyzése mellett sem, mely szerint a filmzeneszerzésben a munka nagy része abból áll, hogy meg kell szerezni a munkát. S mindehhez hozzájönnek még a rendezői és produceri szempontok, melyek hol arról szólnak, hogy a megírt filmzene helyett egy futó sztár betétdalát kell betenni, hol arról, hogy egy már máshol hallott zenét kell utánozni, anélkül, hogy a plagizálás feltűnne bárkinek.

És ha már plagizálás: a következő előadás a művészet világából a jog birodalmába vezetett, dr. Mann Judit, az Artisjus munkatársa tartott ismertetőt a szerzői jogokról – meglehetősen élénk és aktív, bár még mindig kb. húszfőnyi közönség előtt. Egyebek mellett szó esett a szerzői és a kiadói jog közti különbségről, a pereskedés előtt megfontolandó szempontokról, a hangszerelés és az átdolgozás eltérő megítéléséről és jogi vonatkozásairól. A plagizálás kivédésével, és általában a jogi védelemmel kapcsolatban pedig elhangzott az aranyszabály: mindent dokumentálni kell, mert „az asztalfiók nem tud bizonyítani semmit”.

A meghirdetettek szerint ekkor már rég el kellett volna kezdődnie az 56 csepp vér című film vetítésének (utána: beszélgetés az alkotókkal) ennek ellenére újabb nézők nemigen érkeztek, a mozizásra az eddigi kemény mag maradt ott, plusz-mínusz pár fő. Nem volt értelme tovább maradni, egy terepszemle azért még belefért: mi valósult meg a többi, ígért programból?
Nem sok.
Volt egy sátor, filmes holmikat ábrázoló Legókkal. Két másik, ahol DVD-ket és filmzenei CD-ket lehetett venni. És még egy, ahol zöld háttér és számítógépes technika segítségével Star Wars-díszletbe „fotóztathatta bele” magát, akinek erre szottyant kedve.

De senkinek nem szottyant. Pangott az egész udvar, nem számítva persze a betévedt turistákat. Egy helyi erő a hírverés hiányára panaszkodott, mondván az előző esti koncertnek nagy reklámja volt, de maga a fesztivál alig kapott publicitást.

Sebaj, tán jövőre. Mert ha a kivitelezés hagyott is kívánnivalókat maga után, egy ilyen témájú rendezvénynek helye lehet – persze nem biztos, hogy ezen a helyszínen. Az is kérdés, hogy ha a koncert kapcsán a látványra építenek, jövőre ki lesz repertoáron? John Williamsnél „látványosabb” szerzőt nehéz találni.

Én speciel reménykedem a folyt. köv.-ben, miként abban is, hogy – felborítva a filmes törvényszerűségeket – a második rész jobb lesz az elsőnél.