Kabátlopás

Na, jól van, már vártam.
Hazai komolyzenei életünk tradicionális eleme, hogy időről-időre egymásnak ugrik a két nagy szimfonikus zenekar. Ősi harc, ungarische vendetta, szerintem már Nostradamus látomásai között is ott olvasható, hogy \"jő majd két, FZ-re végződő nevű orkeszter, kik eternálisan szorongatják másikuk nemes gigáját\", vagy valami ilyesmi.

A marakodás elég érdekes eszközökkel folyik, katalizátornak időnként egy harmadik személyt/intézményt/orgánumot/szövetségest használnak, a válaszok, nyílt levelek már udvarias, kulturált, korrekt stílusban próbálnak íródni, de hát nem kell ide feltétlenül Martens bakancs - a tökön rúgás aranyozott selyemzokniban is tökön rúgás.

Tudom, kicsi a torta, kevés a fóka, és en bloc szar az élet, de kell ez nekünk? Ha már Operánk nincs, és kórusaink is csak itthon nagyok, szimfonikus életünket is ez jellemezze a világ előtt? Bartók, Kodály, Mószer - a három híres magyar. Szép triumvirátus.

Nem nagyon izgat, hogy kinek van igaza, a játszón is úgy kezdődik minden, hogy a másik visszaüt. A viccben meg egyik nap a partizánok kergetik ki a németeket az erdőből, a másik nap fordítva, ez így megy egy hétig, aztán jön a csősz, és mindenkit elzavar.
Csak itt nincs csősz.
Csupán a játszótér, ahol ketten mutogatnak a másikra, püfölik egymást, hogy megkaparintsák azt a gyönyörű, felbecsülhetetlen értékű, piros, műanyag vödröt.

Fel sem tűnik, hogy a nagyérdemű emlékezetében a por elültével csak annyi marad meg, hogy valamelyik zenekar kabátot lopott?
Lehet itt győzni? (És ha igen, akkor mi van?)
Nézőpont kérdése.
Van, akinek csak a K. O. lebeg a szemei előtt.
És olyankor elfelejti, hogy ez akár O. K. is lehetne.