Jubileum

Történt egyszer, egy szép tavaszi estén, hogy Mari néni és Feri bácsi sétálni indultak. Sétálnak a parkban, majd az Erkel Színház elé érve az előadásra szálingózó emberekbe botlanak.
- Vajon mit adnak? Nézzük meg! - javasolja Feri bácsi. - Toscát?
- Nahát - sóhajt Mari néni -, de rég is volt, hogy utoljára színházban voltunk!
Ha már itt vannak, tesznek egy próbát, dönti el a házaspár, és szerencséjük van: bőven van még jegy az előadásra.

Kényelmesen elhelyezkednek a nézőtéren, és a vásárolt műsorfüzethez nyomtatott szereposztást böngészgetik. Érdekes dologra figyelnek fel. A papíron ez olvasható: \"Kukely Júlia művésznő tagságának 25. évfordulója alkalmából.\"
- Nahát, hogy szalad az idő! Emlékszel, amikor még Olympiát énekelt? Na és Violetta? - és folytatódik a visszaemlékezés egészen lámpaoltásig.
Aztán a szünetben kezdődik újra. Házaspárunk körülnéz a nézőtéren, és csupa ismerős arcot lát. Művészeket. Meg is állapítják hamar: ezen az előadáson jóval több énekes tartózkodik a nézőtéren, mint a színpadon. Igen magas az egy főre jutó Kossuth-díjak száma, és több garnitúra Tosca, Scarpia, Cavaradossi is helyet foglal a publikum soraiban.

- Biztosan előadás után köszöntik fel a művésznőt - tippel Feri bácsi.
- Talán a főigazgató mond majd beszédet - kontráz Mari néni. Csalódniuk kell. A hivatalos köszöntőről lemaradtak, az lezajlott az előadás előtt, zárt körben. A vezetőséget akkor is Fülöp Attila képviselte.
Azért a köszöntés mégsem maradt el a végén: a művésznőt - a szó legszorosabb értelmében - virágeső fogadta a függöny előtt. A pályatársak, kollégák érdeklődésével és szeretetével kísért előadás így mégis ünneppé tette az eseményt. Rejtély, és nem csak képzeletbeli házaspárunk távozott a színházból ezzel a kérdéssel a fejében: miért zárták ki ebből a közönséget?

Hányan lehettek volna még kíváncsiak az énekesre, akinek pályáját végigkísérték, de esetleg nem naprakészek az Operaház belső életéből, és nem értesülhettek a jubileumról? (Amely mellesleg az előző évben lett volna aktuális, de csak most kapott előadást az ünnepelt.)
De ne gondoljuk, hogy egyedi esetről van szó. Jó egy évvel ezelőtt a Momus is beszámolt Szüle Tamás hasonlóan titokban lezajlott jubileumáról. Nemrég Molnár Andrást köszöntötték fel titokban, egy Bánk bán-előadás keretében.

Kérdésem költői: akik évtizedeken át vitték (vagy viszik még mindig) a hátukon ezt az intézményt, nem érdemelnének meg legalább egy sor tájékoztatást a műsorplakátokon, vagy némi reklámot a honlapon? Hogy ne csak a véletlenül betévedő, esetleg bérletes néző lehessen részese az ünnepnek.

Epilógus:

Kukely Júlia láthatóan hihetetlen energiákat fektetett bele, hogy életében először (és a MÁO szereposztási stratégiáját ismerve, vélhetően utoljára) elénekelhesse a szopránok egyik álomszerepét. Színészileg is aprólékosan kidolgozott, felépített produkciója méltán aratott sikert, és bizonyította: legalább 15 éve meg kellett volna kapnia ezt a szerepet.

A szerkesztőség és olvasóink nevében is ezúton gratulálunk a művésznőnek!