Újra régi a zene a Vatikánban
Ha karácsony, akkor a háztartások többjében az ünnephez kapcsolódó egyházzene szól. De milyen is a valódi musica sacra? XVI. Benedek szerint nem olyan, amilyen mostanában járja.
A Telegraph novemberi híradása úgy fogalmaz, XVI. Benedek pápa szembefordul az egyházi gyakorlatban alkalmazott zenében eluralkodó profanitással, és újra a gregorián muzsika tisztaságát szeretné a liturgia szolgálatába állítani. A híradás szerint erre azért van szükség, mert a papság köreiben eluralkodott a szentség, művészi érték és egyetemesség nélküli zene.
Mielőtt retrográdnak minősítenénk, és megmosolyognánk az egyházfőt, érdemes néhány dolgot végiggondolni. A nem vallásos emberek is tapasztalhatják, hogy a II. Vatikáni Zsinatot (1962. október 11. - december 8.) követően, a különböző lelkiségi mozgalmak megerősödésével új zenei ízlés jelentkezett az Egyházon belül is. A beat, a rock hatása elkerülhetetlen volt, mellesleg nem csak a katolicizmuson belül. Lassan kikristályosodott és világszerte elterjedt egy új zenei forma, amit ma meglehetős egyszerűsítéssel gitáros misének neveznek Magyarországon. Ez a zene túlnyomóészt akusztikus gitárokra, esetleg basszusra, fuvolára és egy-két vonósra épül, a dallam- és harmóniavilág diszkréten, de közelít a kortárs könnyűzene felé.
Hogy ez kinek tetszik, kinek nem, ízlés és helyi szokás dolga, mindenesetre tény, hogy jól szolgálja a liturgiát, és - főleg a fiatalok - egyre többen szeretik. Emellett továbbra is él a gregorián alapú liturgikus zene, amely csöppet sem vesztett tekintélyéből. Az új liturgikus zene nem szorította ki: amaz inkább városi közösségek szertartásaiban jellemző, és nem pótolja a hagyományos liturgikus zenét, legfeljebb az egyik misén az egyik, a másikon a másik fajta muzsika csendül fel.
Sokkal jelentősebb probléma az úgynevezett népénekek alkalmazása a miseliturgiában. A magyar kereszténység történetében megszámlálhatatlan olyan dal keletkezett, amelyek bekerültek a misébe. Ezek az énekek nem mutatnak egységes képet: a legkülönbözőbb korszakokban születtek, mindegyikre az adott kor zenei hatása és nyelvi kifejezésmódja hatott. Sok igazi gyöngyszem akad közöttük, de bizony találni kissé esetlen, kifogásolható építkezésű művet is, amelyet a hívek - leginkább megszokásból - mégis előszeretettel énekelnek a templomokban.
További gond, hogy miképpen illeszkednek ezek az énekek a misébe. A liturgia több pontján meghatározott énekeknek kellene megszólalniuk, a kántorok azonban a hagyományra építve valamely népéneket, vagy annak egy részletét énekeltetik a közösséggel. Kétség nem férhet hozzá, a legjobb szándék és a szokás vezérli őket erre, ez a gyakorlat azonban valóban fellazítja a liturgia rendjét. Magyarországon már a nyolcvanas évek óta kapható a Szent István Kiadó gondozásában napvilágot látott Éneklő Egyház című énektár, amely a népénekek egy már újraválogatott gyűjteményét tartalmazza - ám addig nem érheti el a célját, amíg a templomba járók (elsősorban az idősebbekről van szó) ragaszkodnak az évtizedek óta használt, Hozsanna című énekgyűjteményhez, amely még a régi szemléletet tükrözi.
A népi vallásosság évezredek óta őrzi és közvetíti a hitet, de hajlamos annak elferdítésére, különös értelmezésére is. XVI. Benedek kezdeményezése valamiféle cenzúrának tűnhet azok számára, akik nem vizsgálják meg alaposabban a kérdést. Elfogadható azonban, hogy a liturgikus zene - éppúgy, mint a lelki és a közösségi élet más területei - időnként vizsgálatra szorul, és jót tesz neki, ha megszabadulhat a vadhajtásoktól. Hiszen most valóban a liturgia zenéjéről van szó, a templomban, a mise alatt felcsendülő szent zenéről. Hogy aztán otthon ki mit rak a CD-lejátszóba, az már egy másik kérdés.