Jó, de... (A szegedi operaversenyről)

Amikor szombat délután Varga kollégával együtt megérkeztünk Szegedre, azzal váltunk el, hogy ő megtekinti a rennes-i társulat esti előadását, majdan pedig beszámol róla, én pedig eközben körbeszaglászom a várost, hogy megpróbáljam kideríteni, miként viszonyul Szeged saját operaéletéhez és a világhírhez.

Ez is nagyon fontos ám!

Nem elég minden jelentősebb előadáson ott lenni, hogy aztán elmondhassuk róla a véleményünket. Szívesen tesszük, de tudjuk, hogy kisded okoskodásainkkal úgysem változtatunk meg semmit. Pedig nekünk egyformán kedves ez az izgalmas kezdeményezés, és fontos az is, hogy az itteni polgárok megbecsüljék otthonuk zenei életét. Sokadszorra van olyan érzésünk, hogy jelenleg Szegednek van a legnagyobb esélye arra, hogy kulturális központként Európa fő sodrásához csatlakozzék. Most, amikor a Mezzo egyenesben közvetít az ottani Nemzeti Színházból, úgy látszik, hogy az első és legnehezebb lépést sikerült megtenni, ide figyel a világ!

Most már csak az kell, hogy minden kíváncsi elégedetten emlékezzen, és visszatérjen. A szándék megvan, a „fiatalok operafesztiváljának” titulált versenyt jövőre is megrendezik.

De kiknek? Lehet, hogy éppen a helyiek nem lelkesednek eléggé? Bejönnek-e a szegedi operabarátok? Az első Adriana Lecouvreur előadás viszonylag foghíjas széksorok előtt zajlott, pedig ez a hazai csapat produkciója volt. Még izgalmasabb kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a főszerepekre pályázó versenygyőztesek helyett is a háziak lépnek fel? Az Adriana – legalábbis a tervek szerint – repertoáron marad...

Utánajárunk!

Tehát Varga Péter az előadásra, én először egy vendéglőbe. (Naná, hogy a könnyebbik végét fogom meg a dolognak.) Elég szóba állni a szegedi ismerősökkel, de ha már ott vagyunk, akkor a pincérrel, a kocsmárossal, a panzióssal is.

Először azt tudom meg, amivel egyébként is régóta tisztában vagyok. A szép számú operabarát Szegeden is alapvetően konzervatív. Többek szerint, ha megint a Pillangókisasszony menne – természetesen csakis konzervatív díszletekkel, jelmezekben és rendezéssel –, akkor most is sokkal többen lennének. Valahol érthető az ő álláspontjuk is, a sokadik ismétlés, a megismerés elnyújtása szintén egyfajta örömforrás, forrása az otthonosságnak, a biztonságérzetnek. Engem ugyan sokkal inkább izgatnak az intellektuális kalandot is ígérő újdonságok, de ezt a hozzáállást sem nézem le, egyébként is, a közönség bizonyára „nevelhető”.

Itt van például az a Salemi boszorkányok, aminek – feltehetően a pozitív amerikai fogadtatásának is köszönhetően – szép hírverése volt. És lám, akkorra meg is teltek a széksorok...

– A Mezzo jó hírverést csinált szerte Európában, az Armel Produkciós Iroda kampányolt Budapesten, Szegedre nem maradt semmi – állítja egyik forrásunk. Nehezen hihető, hogy egy Szeged méretű városban nem megy híre egy ilyen vállalkozásnak, de az ottani főiskolán tanuló hangszeres diákok megerősítették: csak egy zenekari kisegítés alkalmával, kvázi véletlenül szereztek tudomást az Operaversenyről.
A Reök-palota bejárata mellett látunk egy (zömmel angol nyelvű) plakátot, de a Kárász utca nincs fellobogózva, pedig a fesztivál megérdemelné.

A kicsit bennfentesebb barátunk (ő ugyanis már hallott az eseményről) úgy gondolta, hogy a vidéki közönségnek túlságosan drágák a belépők.
Való igaz, a 16 500 forint nagyon sok pénz egy földszinti helyre, de emlékezetem szerint az Adriana Lecouvreur első előadásán az emeleti helyek is üresek maradtak, márpedig oda 2500 forint ellenében be lehetett volna ülni, ennyi pedig talán egy alacsony fizetésű értelmiségi számára is vállalható egyszer-egyszer.

De hányan vettek igénybe „last minute” jegyeket? Egyáltalán: hányan tudtak a lehetőségről? Ezeket a jegyeket – az Armel honlapja szerint – az előadás napján fél áron is meg lehetett (volna) kapni. Tegyük hozzá zsoly közlését, miszerint volt olyan jegyárusító hely, ahonnan a „minden jegy elkelt” felirattal dezinformálták a látogatót, és akkor tényleg kezd világos lenni, hogy mégsem mindenről a szegedi közönség tehet.

Vagy marasztaljuk el őket ennek ellenére is, mondjuk azért, mert jobban kellett volna figyelniük a verseny weboldalára?

Nos, a www.operaverseny.hu címen jelen pillanatban a „Galéria” döntőről szóló része teljesen üres, a „Sajtószoba” legfrissebb bejegyzése szeptemberi, és bár a végeredményt már közzé tették, de az eredményhirdetés után egy nappal a nyitólapon még arra kértek, szavazzak a legjobb produkcióra és kedvenc énekesemre.

Az eredményt én is csak a kihirdetés után egy nappal tudtam meg (hétfő délután küldték meg hivatalos e-mailben), mert a gálaműsort nem voltam képes odáig követni! Szégyen, vagy nem, de menetközben átkapcsoltam egy krimire. Nem lehetett volna egy ilyen szép két hetet valamelyest ízlésesebb estével lezárni?

A sok füstölgés végén nagyon fontos leszögeznünk, hogy az egész ötlet ragyogó, és nagyon sok élményt szerzett. Sok nagyszerű és ígéretes fiatal énekest hallottunk. Már a végső díjaktól függetlenül is tudtuk, kinek a pályafutását fogjuk figyelemmel kísérni. Láttunk, hallottunk néhány olyan operát, amelyeket „hétköznap” nem ismerhettünk volna meg. Jelen lehettünk olyan városok és társulatok előadásain, ahová soha nem juthattunk volna el, és büszkék lehettünk arra, hogy Szeged ebben a mezőnyben egyáltalán nem vallott szégyent.
Ne feledkezzünk meg róla, ez hatalmas eredmény!

De!

Emlékeim szerint egy – egyébként elég gyenge – ifjúsági filmben hangzott el a régi kínai mondás: „Sokan azt hiszik, hogy az életben elég a nagy dolgokra figyelni, és akkor a kisebbek úgyis megoldódnak maguktól. Pedig fordítva van. Minden aprósággal nagyon nagy gonddal kell foglalkozni, és akkor megszületnek az igazán nagy dolgok.”