In memoriam Msztyiszlav Rosztropovics

Alig egy hónappal nyolcvanadik születésnapja után tette le örökre a vonót Msztyiszlav Rosztropovics. A megkésett születésnapi üdvözlések helyét most a nehéz szavú nekrológok veszik át, a jubileumi méltatások helyébe mától a keserűség hangján írt gyászjelentések kerülnek. Ünneplés helyett emlékezés az örökre néma gordonka fölött.

Mondják, a mester a rákkal küzdött. Két hete immár másodszor került kórházba két hónapon belül; májtumor-műtétje után már nem volt képes felépülni. Pedig évtizedeken át elképzelhetetlen volt nélküle a nemzetközi hangversenyélet, csellóhangja olyannyira elidegeníthetetlen része lett a nagyvilág muzsikálásának, mint a honfitárs Richter zongorázása, vagy Ojsztrah hegedűjátéka. Kimondva-kimondatlan, Pablo Casals mellett Rosztropovics volt a huszadik század legnagyobb csellóművésze. S mindemellett figyelmes karmester, néha zongorakísérő, és nem mellesleg az emberi jogok élharcosa. Törzsökös humanista lélek.

Feleségével, Galina Visnyevszkajával közös elhatározással emigráltak a Szovjetunióból 1974-ben, és nem fogadták el egyetlen más ország állampolgársági ajánlatát sem, pedig \"disszidálásukat\" követően Rosztropovicsot megfosztották szovjet állampolgárságától, melyet csak 1990-ben - immár oroszként - kaphatott vissza. Mert orosznak született és maradt haláláig Msztyiszlav Rosztropovics, orosz művészként ismerte őt a világ, és orosz művészként emlékezünk rá mi is. Kevéssel halála előtt részesült hazája legmagasabb állami kitüntetésében. Ő, aki nemrég a berlini fal tövében csellózott, s nemcsak a zeneélet oszlopa volt, de minden fojtó diktatúra, antihumanizmus és jogtiprás esküdt ellensége: mindenekelőtt a zene nagykövete, ahogyan gyakorta magát nevezte. A világ, a történelem nem mellette, hanem vele változott - egykor szibériai elhurcoltatástól rettegett, nemrég díszünnepséggel hódolt neki a Kreml népe.

Szívesebben hallgatom a korábbi években készült felvételeit. Mennyi sistergős hangulatú moszkvai és leningrádi koncert Rozsgyesztvenszkijjel, Kondrasinnal! Megannyi ősbemutatót vállalt már akkor is: Britten, Lutoslawski, Prokofjev, Hacsaturján és Sosztakovics ajánlottak neki műveket, nem is akármilyeneket. S persze kevésbé ismert szerzők - Vainberg, Tiscsenko, Toyama vagy Lopez-Garca - neki dedikált művei is megszólaltak a keze alatt időről-időre. (Számos koncertjének rádiófelvételét maga csempészte ki hazájából - köztük többet ez utóbbiak szerzeményeivel -, hogy a szabad világban tegye őket közkinccsé.) Féltve őrzöm Benjamin Brittennel közösen készített lemezét, vagy a Karajan dirigálta nagyszerű Don Quixotét, s gyakran hallgatom a Prágai Tavaszon rögzített briliáns Dvořák Gordonkaversenyt Talich-hal, ugyanígy Brahms Csellószonátáit Rudolf Serkin, vagy Beethovenéit Richter kíséretével. Egy páratlan művész hangzó hagyatékának töredékei csupán ezek, mégis megannyi korszakos előadás; a hangrögzítésnek hála immár nem megismételhetetlen, hanem felidézhető, újraélhető élmények, műanyag lapokba rótt végtelen pillanatok.

Rosztropovics a vitán kívüli muzsikusok közé tartozik - vallja BaCi ugyanitt néhány nap előtt egy legendává nemesült kortárs művészről. Az volt, valóban - bólogatok hozzá ma egyetértőn, halálának napján, miközben cédéinek műanyagtokjával babrálok. Pedig úgy volt, hogy idén Magyarországra is eljön, de nem jött. Már nem jöhetett.

Egy riporteri kérdésre, miszerint foglalkoztatja-e az elmúlás, Rosztropovics így felelt: „Nagyon optimista ember vagyok, s a halálra is így tekintek: nem félek tőle, hanem reménykedem, hogy valami jó történik velem. Három-négy évre előre vannak koncertmeghívásaim, s amikor elfogadok egy távolabbi időpontra szóló felkérést, néha azt szoktam mondani, hogy biztosan ott leszek: vagy a színpadon vagy az égben, a zeneszerzővel együtt hallgatom a muzsikát.\"*
Hiszem, hogy így van, s tudom, ott már senki sem kéri a papírjait.

* Retkes Attila, Zenélő ezredkezdet, Nap Kiadó, 2004.