In memoriam Beverly Sills

Ha létezett az operavilágnak „színes” egyénisége a szó szinte valamennyi lehetséges értelmében, akkor Beverly Sills az volt. S azzal, hogy kedd óta nincs többé, a világ operajátszása lett kicsit szürkébb, haloványabb, fakóbb nélküle. Hetvennyolc évesen érte a halál, hosszú és gyötrelmes betegség után.

Amerika kedvence volt évtizedeken át. És nemcsak Amerikáé, de Európát is meghódította nem egyszer – La Scala 1969, Covent Garden 1970 és így tovább. Belle Miriam Silverman a kopott Brooklyn szülötte volt, szülei Kelet-Európából menekültek a „végtelen lehetőségek” felé, hogy végül leányuknak nyíljon meg a páratlan siker, a világhír. Művésznevét, tudható, énektanárától, Estelle Lieblingtől kapta, mikor megnyerte a CBS énekversenyét. Tíz éves volt ekkor. S alig tizennyolc, mikor az operaszínpadon is bemutatkozhatott (Philadelphia, 1947). Majd jöttek az arany ötvenes és hatvanas esztendők, a munkás hetvenes és nyolcvanas évek, azután az operaigazgatás előbb a New York City Operában, majd a Metropolitanben. (Ő volt az első nő a Lincoln Center igazgatói székében, 1994-től). S mindeközben megannyi címlapon pózolt jellegzetes, széles mosolyával, vagy éppen egy tragikus hősnő jelmezében.

Bár művészete elsősorban a bel canto és a francia koloratúrszerepek területén teljesedett ki, Sills több mint hatvan dalműben kapott szerepet hosszú pályája során, s tizennyolc teljes opera felvétele maradt utána. Köztük A puritánok talán legjobb bejátszása, Nicolai Geddával az oldalán. Emellett ihletettek Lammermoori Lucia- és Boleyn Anna-alakításai, gyönyörűen formált Manonja (Massenet) és fényes Kleopátrája (Giulio Cesare) alig feledhető, tragikus Violetta (La Traviata), bájos Rosina (A sevillai borbély), elragadó Gilda (Rigoletto), és bámulatos-könnyed Marie (Az ezred lánya) volt. Alkalmanként még Mozart és Richard Strauss operáiban is felbukkant.

És nem utolsósorban izgalmas, sokszínű médiaegyéniség volt Beverly Sills. Mert mesterien tudott bánni a médiával, ez tagadhatatlan. Fellépett a Muppett Show-ban, sőt főzőműsorokban is, s számos más televíziós szórakoztató produkcióban, s közben, ahol lehetett, az opera műfaját népszerűsítette – a közönség pedig imádta. A humorát, a kisugárzását, az egyéniségét. Az NBC-n saját műsora volt: Lifestyles with Beverly Sills. Ám miközben karrierjét hangos sikerek övezték, magánélete tragédiákkal volt terhes; fia értelmi sérülten, leánya is fogyatékkal, süketen született. Ám ő megerősödve és maga elé új célokat kitűzve állt fel a padlóról.

Bizonyosan nem volt olyan „nagy” hangja, mint Sutherlandnek, talán olyan hajlékony sem volt, mint a Gruberováé, s meglehet, szopránja nem bírt olyan meggyőző drámai erővel vagy hangterjedelemmel, mint az a matéria, mellyel Caballé rendelkezett, de tökéletes technikával végigvitt hangi alakításain átsütött az életerő, a hiteles szerepformálás, a tragikus hősnőknél éppúgy, mint a komika-szerepekben.

„America has always desperately needed her saints” – mondja Leonard Bernstein valahol. Beverly Sills biztosan ott van ezen ízig-vérig amerikai „szentek” között. Emlékére – mi mást – A puritánokat teszem fel, hisz mi egyébbel is lehetne méltóbban emlékezni rá: „Qui la voce sua soave mi chiamava…”.